Furcsa lények az emberek ...Sosem tudni, hogy mi jár a fejükben. Vajon tényleg az, amit általában kimondanak? Ezt nem tudom miért, de kétlem. Ha már csak magamból indulok ki, előfordul, hogy valamit csak azért mondok, hogy elmeneküljek, vagy ne jöjjön elő az a viszontagságos drámai produkció, amit néha kreálni szoktam.

Ha lehetne egy szuper képességem, akkor az lenne a biztos választottam, hogy nem mindig, csak néha(amikor én akarom) belelássak az emberek  fejébe, hogy mi lehet a mondatok mögött? Mit érez? Mit gondol? Meg ilyenek ...

"Nem várhatod el, hogy az elefánt fára másszon."

Rég nem írtam már. (És ezzel csak az a baj, hogy egyre gyakrabban és gyakrabban kéne ezt írnom, mivel minden megfordul a fejemben csak az nem, hogy blogoljak.)

Mi történt mostanában?
Nem sok jó, sem rossz. Csak stagnál minden. Fejlődöm, tapasztalok és néha csak úgy elvagyok a magam önsajnáltatásával. Ez utóbbit próbálom leküzdeni egy Quimby dalszöveg részletecskéjével, amit ki is biggyesztettem a falra.
Mindig úgy vagyok, mintha lenne valami okom arra, hogy önsajnáltassak, de aztán, ahogy telik az idő és jönnek az új dolgok, rájövök, hogy hmmm: nem is értem miért sanyarogtam, hiszen most jött valami rosszabb.
Tehát... vannak az ilyen ördögi körök. Ez most pont az.

Emlékszem régebben mindig nagyok voltak az elvárásaim, ami az embereket illette. Aztán ezt leküzdöttem. Már nem nézem az emberek hibáit, és ha észre is veszem őket, tudom, hogy semmi nem tökéletes. Mégis egy ehhez fűződő csatában veszek részt perpillanat. Attól, hogy elfogadom őket még vannak elvárásaim, amiknek  az ember személyiségéből adódóan nem tud megfelelni.

Rá kell jönni mindenre, és aztán már kezeltük is, meg ne kínozd az elefántot a fára mászással. Ha valaki nem képes rá, akkor nem képes és ennyi. Ezt vagy elfogadod, vagy akkor hagyod az embert a pics*ba.