Az előbb eszembe jutott az a szó, hogy "szörnyű". Annyi mindent magába foglal. Annyi emléket és érzést hordoz, hogy hosszú elmondani. Mégis ez a piciny szó összefoglal.

Mint következtetni lehet nem épp pozitív tényezőre utal. Inkább valami olyasmire amitől menekülsz. Kilépsz a szobádból és  magad után hagyod, odabent, ami sajnos ott marad és mikor visszatérsz az ugyanazzal a lendülettel, ahogy becsukod magad mögött az ajtót, visszatalál hozzád.

Nem lezárod csak elnyomod. Találsz dolgokat, amik elterelnek róla, de nem szüntetik meg.

Idő kell, hogy megszűnjenek. Vagy csak álltatja magát az ember ezzel az időhistóriával? 

Aztán ott vannak az emlékek, képek, írások, amik ... nem is tudom ... tűz által kéne veszniük ... hamár képtelen vagy félvállról könnyűnek venni. De lehet egyáltalán az érzéseket könnyűnek venni? Nekem sosem sikerült. Valami mindig elnyomott valamit. Valami intenzív, talán valami újabb negatív... vagy pozitívnak induló később negatívvá váló baromság.

Hülyeség olyasmivel foglalkozni, ami meg sem érdemli, de ugyebár köztudott, hogy az ember mennyire intenzíven képes olyasmivel törődni, amivel nem kéne. Ami annyit sem érdemel, hogy meglásd a szituáció által generált pozitivitásokat. De fenéket, mikor ért meg az ember olyat, hogy intenzívebben élje meg a pozitívat, mint a negatívat?

Fenébe, hogy hiányzol te idióta...

Érdekes végigélni azt a folyamatot miközben valaki levegőnek sem néz. Pedig elmondások alapján fontosnak voltál titulálva, általa, és nem csak spontán erőltetésből fakadó, ember által reménygenerált illúzió a dolog.

Egy idő után(mikor már realizáltad, hogy ez tényleg nem keres a számodra már-már katartikus döntésed után) csak nézel mint egy marha, hogy ez tényleg ilyen könnyen elfogadja, ahogy kilépsz az életéből?
Mondjuk... Erős túlzás, hogy elfogadja.... hogy őszinte és színvonaltalan legyek: leszarja.
Te meg gyötrődsz szépen a tudatosulás határain, amiket végül ilyen reményvesztett állapotok uralnak, ki tudja meddig.
Végül jönnek azok a gyönyörű miértek, amikre nincs válasz, és inkább csak menekülsz a gondolattól, hogy gondolj rá....
De sajnos nem lehet menekülni, mert bár odanyögtél neki egy erőltetett véget, a pontot az ő magyarázata tette volna az i-re.

Szóval most vagy erős leszel és eltemeted magadban a hiánya okozta fájdalmat, remélve, hogy kis idő és nem fog már fájni a fentebbi eszmefuttatás, vagy elküldöd neki ezt a bejegyzést, remélve, hogy végre legalább kimondja, hogy "nem érdekelsz".

Ez már az egó-tól füg. És ha elküldöd neki, akkor az azt jelenti, hogy nagyon fontos személyt vesztettél el.... ha nem, akkor büszke vagyok rád.... mert a becsületeden nem esett csorba.

ötszáz nap ...

"Ha visszagondolsz az időre, amit együtt töltöttél valakivel és sokat agyalsz rajta, beugranak az első intő jelek.
Két lehetőség van: vagy egy gonosz, rideg, érzéketlen, aljas emberi lény... vagy... egyszerűen egy gép. Mint a Small Wonder-ben Wiki."

Józan és tudatos gondolkodású embernek tartom magam. Mégis az életben akadnak olyan szituációk, amikor az ember nemhogy tudatos, de még gondolkodni sem  tud.
Jön pár érzelemhullámos helyzet, aztán annyi a józan észnek. Végül csak cselekedsz, lassan nem is tudod, hogy mit, miért... van-e értelme? ... vagy  már csak spontán azért teszed, mert eleged van abból, hogy semmi sem jön össze.
Csak annyi maradt, hogy megragasz minden egyes momentumot, ami afelé irányit, hogy valami összejöjjön. Vagy ilyen reménygyártott helyzetek, amiket saját magadnak generáltál, magadra erőltettél... de már ha eddig végigvitted, vidd már végig teljesen, mégha azután sikálod is a földet az arcoddal. Így legalább nem lesz benned az a tipikus "mi lett volna ha..." teher.