Nem értem az embereket .... csodálkoznak, hogy antiszociális vagyok? Én nem .... az a megfogalmazhatatlan instabilitás, ami az emberi kapcsolatokat manapság jellemzi botrányos. Legalábbis számomra. Nem tudok, és nem is akarok valakivel csak azért jóba lenni, mert félévente egyszer összefutunk és nevetünk egy jót ... de sajnos azt vettem észre, hogy az embereket ez dominálja elsősorban. Mi van velük? Kihalnak lassan az igazi barátságok és társaságok ... szomorú.

Szerintem túldrámázom, mert nekem nem az a fontos amit fentebb leírtam ... legalábbis a mai társadalom szemével van túldrámázva. Nem szeretek úgy közel kerülni valakihez(és mégis megtörténik), hogy azután nem beszélünk heteket ... hónapokat, éveket, fényéveket... dehát alkalmazkodom, én is ahhoz aki valamilyen szinten fontos, csak kissé elferdült(én szememmel).

Most picit elgondolkodtam azon, hogy az ezelőtt két perces bloglátogatóm az talán nem én voltam?
Nem tudom, hogy működik a rendszer, mert én kb mindig be vagyok jelentkezve blogra, de ha tényleg engem is kijelez, mint blogolvasót, akkor siralmas az egész....

Most erről eszembe jutott valami, amit nem tudom sikerül-e megfogalmazni, mert  most inkább lefeküdnék, csak vizes a hajam, szóval meg kell várnom amíg megszárad(mert ha elfeküdném, vagy hajszárítóznám(amim nincs is) akkor tök keszekusza szénaeffektusos lenne reggelre.) plussz nyűgös is vagyok.
Tehát, tárgyra vissza... eszembe jutott, hogy régebb, mikor még előző blogomat írtam, tudattam az emberekkel, hogy nem érdekel kik olvassák, amit írok ... lényegében most sem érdekel, de azért néha jó lenne ha nem érezném magam teljesen idiótának, hogy csak a falaknak firkálok.... sehogy sem jó ... semmiben...

Észrevettem, hogy rengeteg menyasszony tök depis fejet vág az esküvős képein ... néha elgondolkozom, hogy vajon tényleg boldog akkor? ... aztán rájövök: valószínű igen, mert ha nem lenne az, kb biztos, hogy nem ment volna hozzá az adott fószerhez. De akkor miért van depis fejük? ... talán mert amolyan beállított pillanatfotók azok ... egy komoly mondat után, egy meghitt pillanatban ... vagy csak spontán odafigyelt valamire... a képek hazudnak. Annyira nem vagyunk önmagunk rajtuk ... és sokszor ez pusztítja az ember önbizalmát ... például egy eltátott, mély pislogásos bénázás ...Hmm... most teljesen eltértem a tárgyról.... hiába, már régen rájöttem, hogy nem tudok értelmes példákat felhozni.

Vannak emberek, esetek, tévedések, amik feltupírozzák a szürke hétköznapokat. Mélyen beékelődnek lelkünk, fejünk, szívünk legmélyébe, aztán már téphetjük ha tudjuk, mert olyan, mint a pillanatragasztó...  oké, hogy le lehet tépni, de jön a bőröd is ...

Minap gondolkoztam egy ilyen noname blogon ... ami tényleg olyan, hogy semmi ismerős nem olvassa és ott tényleg tisztán leírhatnék mindenemet ... nem tudom jó lesz-e, sőőőt, azt sem tudom, hogy lesz-e, de majd eljön a pont, ami ide-vagy oda irányít. Momentán a naplómba sem vagyok képes írni, mert még nem döntöttem el, hogy a most jelenlevő események fontosak, vagy lesznek-e olyan fontosak, hogy töltsem a lapokat, szóval az még mélyen a távoljövő ... egyébként megleptem magam, mert tipikusan olyan személy vagyok, aki még a leghomályosabb álmodását is leírja.

"Ismerek" egy személy, aki mindig azon panaszkodik, hogy az emberek többsége mennyire helytelenül ír meg fogalmaz .... nekem is volt már hasonló kritikám... annak segítségével javítottam a hibáimon.... de ma mégis olyan hibába estem, amit már lassacskán két éve javítok .... ez a következménye annak amikor az embert nem reális gondolkodások vezérlik .... nem reális, hanem afféle érzelmes, érzéses...  hagyjuk.

Fenébe aki kitalálta a pókokat. Az éjszakai pókvadászat nem épp egy leányálom.. főleg ha elmenekül a szemétláda ....
A hajspré mint támadási eszköz pocsék, mert fut tőle mint az állat ....
Még szerencse, hogy két ágy van a szobában, mert ugyebár az ágyamon futott végig...

Ennyire félek a pókoktól? Nem is tudtam.

Remény... mi is az? Az ember önfejűsége. Az a tipikus akarat, úgymond önmagunk előtérbe helyezése, amikoris nem gondolunk arra, hogy a másik vajon mit akar. Azaz gondolunk, de valahogy úgy, hogy mi járhat a fejében? Mit érez? Nem pedig, hogy mit akar. Csak az számít mi mit akarunk. Egy ideig... aztán muszáj a másikhoz alkalmazkodnunk. Vagy neki hozzánk. Ezt az élet alakítja.

Sokszor fájó, mikor a képünkbe mondják az igazat. Fáj, de jó tudni. Ma ez történt. Kerek perec kijelentették ... és igazat adok: pontosan úgy van.... fenébe is, igazam volt, de mégsem megy másként...
Ez most picit olyan, mint egy drogos, aki tudja nem jó az a napi adag, mégis benyomja ...
Na mindegy... éltem már túl ilyet...

Úgy irigylem Dorothy-t. Olyan szép a ruhája....és vele rajzolódik le a barátságok igazi fogalma. Na nem mintha nekem nem lennének igazi barátaim, mert akad kettő, de.... már sokszor volt olyan is a részemről, hogy lehetett volna kettőnél is több.
Sokat beszélgettünk erről N-el ... hogy az emberek miért hanyagolnak egy személyt, ha azzal jól érzik magukat. Arra jutottunk, hogy azért mert az emberek önzőek. Sokaknak csak azért kellünk, hogy egy bizonyos ideig jól érezzék magukat ... aztán annyi. Ilyenkor utálom a világot nagyon... de szerencsére ott van Louis Armstrong aki mindig figyelmeztet.... és Stephen Hawking, aki máshogy is megmutatja a világot... ami elkábít és elvarázsol ... és ami ad, hogy bár másért nem, de ezekért érdemes felkelni reggelente.

Tegnap furcsa volt, mert pont egy olyan ember tapintott rá száz százalékosan(és nem túlzok) a problémáimra, akinek soha nem beszéltem ezekről. Mégis olyan szépen felvázolta a problémát, hogy azt hittem: mentem elsírom magam ...

Pont pont pont-os eset .... (ha valaki nem tudná az egy zeneszám) amivel 4 perc 33 másodpercig nyomasztom magam újra és újra...milyen igaz volt a nem tudom már ezelőtti hanyadik bejegyzésem.
Jóó, akkor megyek múltba ... ott legalább levezethetem a fölösleges érzéseim. Kijön, dühvel. Azért írok most értelmetlenül.

Olyan dolgokkal kéne foglalkoznom, amik megérdemlik hogy foglalkozzak velük.

Néha irigylem, hogy az emberek mennyire nagy bölcsességeket tudnak írni a blogjukra. Én meg mindig csak azt írom ami nyomaszt, ami bennem van ... önzőség valamilyen szinten, mert semmi tanulságot nem adok. Báár az a hetente egy blogolvasóm  lehet nem is igényel többet .... egyért lehet meg sem éri ...

Nem értem miért írok blogot.

Akkor döntünk legtöbbször, mikor már unjuk ami van. Olyankor talán mintha bátrabbak lennénk.
Talán mert ott van az az elegem van effektus, ami kismértékben orvosság, nagymértékben mi is? Méreg? Vagy inkább valamilyen szinten. Vagy az orvosság is méreg ... lényegtelen. A lényeg, hogyha már sokáig küzdöttél sokért, benned ragad a küzdés ... és bár eldöntöd: nem küzdesz, mégis jön amiért úgy érzed muszáj küzdened. Mégha ez nem is vezet sehová. Ez is egy életforma ...

Vannak dolgok amik szinte kitépik az ember szívét.... és nem lehet, nem szabad kikiabálni. Pedig talán az megnyugtatna ... de ugyanakkor megalázna is. Vagy nem... de ettől független kockázatos az egész... így inkább  emésztősbe fordul az eset.

Szóval ebből az a konklúzióm, hogy néha szükségünk lenne a konklúzióra. Tehát, hogy találjunk valami megoldást, mert egyik részünk olyan, hogy kell ... másik meg, hogy hagyjuk, mert miért ne hagyni?
De miért kell mindig nekünk figyelmeztetni, hogy: hééé itt vagyok, kellesz...  vagy kéne. Vagy nem kell.

Amúgy vannak emberek, akik a szerelemtől testileg megbetegednek. És mindegy az, hogy viszonozva van, vagy sem ..... talán ez a tapasztalatlanság hagyatéka ... talán. Vagy csak spontán az ember személyigésének egy része.

Úgy érzem mindenkinek két élete van. Két énje .... két személyisége. Amolyan megfelelős dolog ez ... az egyik... a másik az őszinte. A második az, amit a megfelelős részben utazók nem tudnak elfogadni. Vagy csak nem értik miért... nem rossz ez, mert így kell lennie, csak az emberben ez a kétfeles dolog hagy ezt-azt. Paranoiát, eltávolodást, mogorvaságot .... vagy csak spontán bebeszélés ez... ugye nekem, mert hát én alkottam meg ezeket a sorokat.
Ha már másnak nem, hát legyek magamnak az ő betű....

Isstenem de középpontba vágyós vagyok.