Az előbb eszembe jutott az a szó, hogy "szörnyű". Annyi mindent magába foglal. Annyi emléket és érzést hordoz, hogy hosszú elmondani. Mégis ez a piciny szó összefoglal.

Mint következtetni lehet nem épp pozitív tényezőre utal. Inkább valami olyasmire amitől menekülsz. Kilépsz a szobádból és  magad után hagyod, odabent, ami sajnos ott marad és mikor visszatérsz az ugyanazzal a lendülettel, ahogy becsukod magad mögött az ajtót, visszatalál hozzád.

Nem lezárod csak elnyomod. Találsz dolgokat, amik elterelnek róla, de nem szüntetik meg.

Idő kell, hogy megszűnjenek. Vagy csak álltatja magát az ember ezzel az időhistóriával? 

Aztán ott vannak az emlékek, képek, írások, amik ... nem is tudom ... tűz által kéne veszniük ... hamár képtelen vagy félvállról könnyűnek venni. De lehet egyáltalán az érzéseket könnyűnek venni? Nekem sosem sikerült. Valami mindig elnyomott valamit. Valami intenzív, talán valami újabb negatív... vagy pozitívnak induló később negatívvá váló baromság.

Hülyeség olyasmivel foglalkozni, ami meg sem érdemli, de ugyebár köztudott, hogy az ember mennyire intenzíven képes olyasmivel törődni, amivel nem kéne. Ami annyit sem érdemel, hogy meglásd a szituáció által generált pozitivitásokat. De fenéket, mikor ért meg az ember olyat, hogy intenzívebben élje meg a pozitívat, mint a negatívat?

Fenébe, hogy hiányzol te idióta...

Érdekes végigélni azt a folyamatot miközben valaki levegőnek sem néz. Pedig elmondások alapján fontosnak voltál titulálva, általa, és nem csak spontán erőltetésből fakadó, ember által reménygenerált illúzió a dolog.

Egy idő után(mikor már realizáltad, hogy ez tényleg nem keres a számodra már-már katartikus döntésed után) csak nézel mint egy marha, hogy ez tényleg ilyen könnyen elfogadja, ahogy kilépsz az életéből?
Mondjuk... Erős túlzás, hogy elfogadja.... hogy őszinte és színvonaltalan legyek: leszarja.
Te meg gyötrődsz szépen a tudatosulás határain, amiket végül ilyen reményvesztett állapotok uralnak, ki tudja meddig.
Végül jönnek azok a gyönyörű miértek, amikre nincs válasz, és inkább csak menekülsz a gondolattól, hogy gondolj rá....
De sajnos nem lehet menekülni, mert bár odanyögtél neki egy erőltetett véget, a pontot az ő magyarázata tette volna az i-re.

Szóval most vagy erős leszel és eltemeted magadban a hiánya okozta fájdalmat, remélve, hogy kis idő és nem fog már fájni a fentebbi eszmefuttatás, vagy elküldöd neki ezt a bejegyzést, remélve, hogy végre legalább kimondja, hogy "nem érdekelsz".

Ez már az egó-tól füg. És ha elküldöd neki, akkor az azt jelenti, hogy nagyon fontos személyt vesztettél el.... ha nem, akkor büszke vagyok rád.... mert a becsületeden nem esett csorba.

Érdekes bókot kaptam a minap. Mégpedig, hogy igen, szép vagyok... csak ne lenne ilyen fehér a bőröm.
Érdekes, mert soha nem volt különösebb bajom a fehér bőrömmel. Mondjuk ezután sem lesz, csak meglepett az egész szituáció. :D
Jól esett a bók, mert viszonylag őszinte embertől kaptam. Neki elhiszem amit mondott :).

Emellett vannak ám dolgok, amik ilyen időszükségesek. Türelempróbra.
Szóval most érik meg igazán, hogy milyen tűrésfaktorral rendelkezem.
Eddig ilyen Mario szintű türelmet értem el. Az nálam nagy szó, mert így alapjáraton a passziánszon és a kis színes lufik lelövős játékon kívül nemigazán fut másra türelmem.
A Mario pedig egy olyan játék, hogy rühellem, mégis valami türelmi nádszál arra enged ösztönözni, hogy bazd, végignyomom, mert kíváncsi vagyok mi jöhet még. Meddig bírok még ugrálni a megevős virágok fölött. (Istenem de utálom azt a játékot.)
Szóval, összegezve... peprillanat várok(a fehér bőrös szépségemmel együtt) arra, hogy valaki időszüksége az én türelempróbám gyümölcse legyen. ;)

Utolsó szabadnapom munka előtt. Olyan hamar elrepült ez a két hét... nem is tudom mivel. Olyan sok hasznot nem tudtam kifacsarni az egész szituációból, de legalább történtek emlékezetes dolgok.
Aztán folytatódhat tovább, ami volt ... csak remélem könnyebb lesz elviselni ....

Idén elég későn kezdtem el várni az őszt. Máskor már olyan  augusztus közepén elkezdődik ez a folyamat. Aztán ma, hogy leesett az eső  úgy előhozott bennem mindenféle érzést.

Mennyi hablaty ... ami csak azért születik, mert szeretném elfedni az előző hozzászólásom, ami nem épp kissé túlfokozott érzelemhullámokba született meg. Törölni nem akarom, ezért igyekszem csomót írni, hogy minél hamarább nehezen lehessen megtalálni.

egy rész

Néha úgy érzem kikészülök attól, hogy az időmet alakítják. Mint valami gyúrmadarab, úgy érzem magamat néha...  pedig roppant türelmes vagyok, ami azt illeti. Főleg ha a biztonságosról van szó. De akkoris... nagyon le tud verni ha alkalmazkodnom kell ahhoz, hogy más beosztja az időmet. Méghogy szabadok vagyunk... csak dolgozzon az ember egy olyan néha instabil cégnél, mint aminél én dolgozom. Ennyi bajom van a munkahelyemmel.


Rossz, mert ilyenkor tipikusan rámjön a hangulatingadozás. Amúgyis nagyon jellemző ez rám ... hát még ha kiprovokálják belőlem. De nem panaszkodom, mert ma és tegnap is nagyon sokat haladtam előre azzal ami fontos. Amit még nehéz nyiltan kiírni, de tán majd eljön az ideje annak is, hogy leírom azt az egyszerűnek tűnő szót.


Vannak emberek akikre egészen sokat gondolok. Van, hogy évszakokhoz fűzök embereket. És ahogy közeledik annak az embernek az évszaka, erősödnek az emlékek, a békabrekegések és minden más emlékes szituáció.


Itt egy kicsi a benemvallottból. És most először(hosszú idő óta) elégedett vagyok.

összefoglalva

Picit elálomvilágosodtam. Mióta hazajöttem, azóta. Olyan kizártam a külvilágot dolog ez, bár így is hatással volt az, nem kis szinten.
Az amúgyis érzelemdús és katarzisokkal teli időszakomat fokozták az itthoni problémák is. Bár ma végre sikerült kiadni magamból valamilyen szinten, szóval talán jobb... csak túl frissek az emlékek, élmények, emberek és minden. Picit még érzékeny vagyok, de néha magamra sem ismerek, annyira kikapcsolok. Olyankor csak jár a fantáziám, átélek, kitalálok dolgokat. Meg vannak dolgok, amik lefoglalnak.
Például ez itt:

... meg az, hogy újra elővettem Albert Camus: A pestis könyvét. Már talán két éve kínozzuk egymás a könyvvel. És nem azért, mert nem fog meg a témája ...csak nem  tudom. Nem volt időm olvasni? .... nem hiszem, hogy nem lett volna. Sőt most még kevesebb van, mint volt, és mégis olvasom. 

Szóval a leglogikusabb következtetésem az, hogy kell valami, ami más. Valami más is a rajzoláson és az irkalapokon kívül. Mostmár csak idő kéne. Mondom én ezt, akinek régebb mottója az volt, hogy az embernek arra van ideje, amire szán. Szánok is ha azt nézzük. A napi 6 vagy 7 órából, amit itthon töltök van egy kis idő is, erre meg arra is. Persze kedv szerint. Meg alváson kívül.

Node, ne felejtsem ki a fentebb említett katarktikus dologért felelős eseményt. 

Itt egy kép, ami mindent elmesél: