Érdekes bókot kaptam a minap. Mégpedig, hogy igen, szép vagyok... csak ne lenne ilyen fehér a bőröm.
Érdekes, mert soha nem volt különösebb bajom a fehér bőrömmel. Mondjuk ezután sem lesz, csak meglepett az egész szituáció. :D
Jól esett a bók, mert viszonylag őszinte embertől kaptam. Neki elhiszem amit mondott :).

Emellett vannak ám dolgok, amik ilyen időszükségesek. Türelempróbra.
Szóval most érik meg igazán, hogy milyen tűrésfaktorral rendelkezem.
Eddig ilyen Mario szintű türelmet értem el. Az nálam nagy szó, mert így alapjáraton a passziánszon és a kis színes lufik lelövős játékon kívül nemigazán fut másra türelmem.
A Mario pedig egy olyan játék, hogy rühellem, mégis valami türelmi nádszál arra enged ösztönözni, hogy bazd, végignyomom, mert kíváncsi vagyok mi jöhet még. Meddig bírok még ugrálni a megevős virágok fölött. (Istenem de utálom azt a játékot.)
Szóval, összegezve... peprillanat várok(a fehér bőrös szépségemmel együtt) arra, hogy valaki időszüksége az én türelempróbám gyümölcse legyen. ;)

Józan és tudatos gondolkodású embernek tartom magam. Mégis az életben akadnak olyan szituációk, amikor az ember nemhogy tudatos, de még gondolkodni sem  tud.
Jön pár érzelemhullámos helyzet, aztán annyi a józan észnek. Végül csak cselekedsz, lassan nem is tudod, hogy mit, miért... van-e értelme? ... vagy  már csak spontán azért teszed, mert eleged van abból, hogy semmi sem jön össze.
Csak annyi maradt, hogy megragasz minden egyes momentumot, ami afelé irányit, hogy valami összejöjjön. Vagy ilyen reménygyártott helyzetek, amiket saját magadnak generáltál, magadra erőltettél... de már ha eddig végigvitted, vidd már végig teljesen, mégha azután sikálod is a földet az arcoddal. Így legalább nem lesz benned az a tipikus "mi lett volna ha..." teher.

Okos döntésnek hangzik a szívünkre hallgatni. Aztán mikor elkövetted(a számomra már-már merényletnek tűnő cselekedet) gyomorideggel túrázott, bárcsak ne tetted volna meg érzéseket hoz.
Aztán... szép lassan elkönyveled, hogy egyszer úgyis meg kellett volna lépni. Még akkor is ha fogod a fejed és egy nap valami tízezerszer is tudatosul, hogy mit tettél.
Nem is az, hogy bánja az ember. Mert köztudott, hogy próbálkozni kell. Mégis olyan nehéz, főleg ha örlődsz tovább a bizonytalanságban. Akkor picit olyan értelmetlen, mert látod a másikon, hogy számba se veszi azt, amit te mondjuk ötvenszer átrágtál magadban.
Ilyenkor olyan jó lenne kapálózni, hogy héé, legalább annyit mondj, hogy (már bocsánat a kifejezésért) leszarlak. De valahol nem teheted, mert ugyebár rendben, hogy a szívünkre hallgatunk, de a büszkeségünket sem szabadna elveszíteni.

Szóval ebből a konklúzióm az, hogy nehéz a szívünkre hallgatni úgy, hogy megmaradjon a büszkeségünk is. Tehát itt jön az a szánalmas válaszút, ami vagy az egyiket, vagy a másikat kínálja.