Az előbb eszembe jutott az a szó, hogy "szörnyű". Annyi mindent magába foglal. Annyi emléket és érzést hordoz, hogy hosszú elmondani. Mégis ez a piciny szó összefoglal.

Mint következtetni lehet nem épp pozitív tényezőre utal. Inkább valami olyasmire amitől menekülsz. Kilépsz a szobádból és  magad után hagyod, odabent, ami sajnos ott marad és mikor visszatérsz az ugyanazzal a lendülettel, ahogy becsukod magad mögött az ajtót, visszatalál hozzád.

Nem lezárod csak elnyomod. Találsz dolgokat, amik elterelnek róla, de nem szüntetik meg.

Idő kell, hogy megszűnjenek. Vagy csak álltatja magát az ember ezzel az időhistóriával? 

Aztán ott vannak az emlékek, képek, írások, amik ... nem is tudom ... tűz által kéne veszniük ... hamár képtelen vagy félvállról könnyűnek venni. De lehet egyáltalán az érzéseket könnyűnek venni? Nekem sosem sikerült. Valami mindig elnyomott valamit. Valami intenzív, talán valami újabb negatív... vagy pozitívnak induló később negatívvá váló baromság.

Hülyeség olyasmivel foglalkozni, ami meg sem érdemli, de ugyebár köztudott, hogy az ember mennyire intenzíven képes olyasmivel törődni, amivel nem kéne. Ami annyit sem érdemel, hogy meglásd a szituáció által generált pozitivitásokat. De fenéket, mikor ért meg az ember olyat, hogy intenzívebben élje meg a pozitívat, mint a negatívat?

Fenébe, hogy hiányzol te idióta...

Vannak...

Szép tavaszi reggel volt ez:

Vannak ám dolgok. Még látszott ahogy a nap kerek. Bár a kép nem adja vissza, úgyhogy ez csak legyen egy szimbólum erre a szépre. A nap további részére már nem emlékszem. De ez emlékezetes reggel volt. Csakis azért, mert gyönyörű volt a napfelkelte. 

Ilyenkor úgy vagyok, hogy leszeretném írni a látványt...de.... mivel egyszerűen nem lehet ezért beletörődöm: nem lehet. Jó, hogy kitalálták a leírhatatlant, mint szót.

Vannak emberek akik fontosak nekünk, de nem tudni miért. Néha megkeserít nagyon az okoskodó, szarkasztikus megnyilvánulása, de mégis levegőt veszek és magamban megemésztem, mert fontos. De ezt rajta nem érzem. És ez nem jó. Csak... fontos... fenébe is. És mivel nem akarom elveszíteni, tolerálok. Csak így eltávolít... nem szeretem, hogy ennyire azt hiszi, ő ritkán hibázik egy kapcsolatban.

Vannak dolgok, amikkel szembe kell néznünk. Mégha nagy teher, meg félelem és miegymás is. Muszáj, mert a szebb múlik rajta.... Szebb? ... nem... hülye szó ez ... jobb. Vagy tán csak a biztosabb. Mindenesetre, ilyen helyzetekben kell valami olyan, ami bátorságot ad. Szerencsére nekem van olyanom.... bár még mindig gyomorgörcsös az egész megélés.

Van akitől elvárom, hogy emlékezzen a szülinapomra(de nem köszönt fel), van akitől nem és mégis felköszönt. Van akinek utólag eszébe jut .... magától, puska nélkül ... Ja és van akinek hetekkel előtte már. És ez a legjobb érzés. Örülök, hogy van egy olyan utolsókategóriás barátom.


Lényeg a lényeg, amit már hónapokkal ezelőtt kinéztem, szülinapi ajándéknak megkaptam :):

egy rész

Néha úgy érzem kikészülök attól, hogy az időmet alakítják. Mint valami gyúrmadarab, úgy érzem magamat néha...  pedig roppant türelmes vagyok, ami azt illeti. Főleg ha a biztonságosról van szó. De akkoris... nagyon le tud verni ha alkalmazkodnom kell ahhoz, hogy más beosztja az időmet. Méghogy szabadok vagyunk... csak dolgozzon az ember egy olyan néha instabil cégnél, mint aminél én dolgozom. Ennyi bajom van a munkahelyemmel.


Rossz, mert ilyenkor tipikusan rámjön a hangulatingadozás. Amúgyis nagyon jellemző ez rám ... hát még ha kiprovokálják belőlem. De nem panaszkodom, mert ma és tegnap is nagyon sokat haladtam előre azzal ami fontos. Amit még nehéz nyiltan kiírni, de tán majd eljön az ideje annak is, hogy leírom azt az egyszerűnek tűnő szót.


Vannak emberek akikre egészen sokat gondolok. Van, hogy évszakokhoz fűzök embereket. És ahogy közeledik annak az embernek az évszaka, erősödnek az emlékek, a békabrekegések és minden más emlékes szituáció.


Itt egy kicsi a benemvallottból. És most először(hosszú idő óta) elégedett vagyok.

összefoglalva

Picit elálomvilágosodtam. Mióta hazajöttem, azóta. Olyan kizártam a külvilágot dolog ez, bár így is hatással volt az, nem kis szinten.
Az amúgyis érzelemdús és katarzisokkal teli időszakomat fokozták az itthoni problémák is. Bár ma végre sikerült kiadni magamból valamilyen szinten, szóval talán jobb... csak túl frissek az emlékek, élmények, emberek és minden. Picit még érzékeny vagyok, de néha magamra sem ismerek, annyira kikapcsolok. Olyankor csak jár a fantáziám, átélek, kitalálok dolgokat. Meg vannak dolgok, amik lefoglalnak.
Például ez itt:

... meg az, hogy újra elővettem Albert Camus: A pestis könyvét. Már talán két éve kínozzuk egymás a könyvvel. És nem azért, mert nem fog meg a témája ...csak nem  tudom. Nem volt időm olvasni? .... nem hiszem, hogy nem lett volna. Sőt most még kevesebb van, mint volt, és mégis olvasom. 

Szóval a leglogikusabb következtetésem az, hogy kell valami, ami más. Valami más is a rajzoláson és az irkalapokon kívül. Mostmár csak idő kéne. Mondom én ezt, akinek régebb mottója az volt, hogy az embernek arra van ideje, amire szán. Szánok is ha azt nézzük. A napi 6 vagy 7 órából, amit itthon töltök van egy kis idő is, erre meg arra is. Persze kedv szerint. Meg alváson kívül.

Node, ne felejtsem ki a fentebb említett katarktikus dologért felelős eseményt. 

Itt egy kép, ami mindent elmesél:

kész lett, ez lett...

felismerés

Sokszor van, hogy felismerek valami olyat, amiről azelőtt nem tudtam, hogy felismerésre vár... független attól, hogy sokszor libegett a szemem előtt.

Olyankor, mikor rájövök, nagy teher zuhan alá a szívemről.

Holnapra tervezem, hogy elkezdem életem eddigi legnagyobb rajzát. Már meg van a terv( és ha jól sikerül) a helye is. Majd lesz fotó róla, ami talán ide is felkerül, mert már most büszke vagyok rá. Persze ennek a büszkeségnek az érzete lehet szép lassan elmászik majd, mivel hajlamos vagyok elégedetlenkedni. Semelyik rajzommal sem vagyok elégedett és egyik írásommal sem... Tudom a problémát, felismertem. Kezelem ám, csak nem minden kezelésnek százszázalékos a hatása.

ízletes pillanatok

A négy nap

Olyan érdekes, mert vannak pillanatok, amikor csak úgy elvagyok. Két nap is van, hogy nem csinálok semmit. Aztán a harmadikon, mikor már jön a negyedik, a "menni kell" nap, akkor aztán zúdul minden. Mindent egyszerre szeretnék, csak hát észreveszem: nincs idő mindenre. És akkor megállok és elkezdem bánni, hogy eltelt két nap a szinte semmivel. És megint csak így lesz. Kell idő, relaxálás, pihenés, ami feltölt, megnyugtat. Csak az a baj, hogy a relaxálás elveszi minden szabadidőmet.

De... marad is idő, néha csak pár órák, amikre tán picit rá is kényszerítenek. De nem bánom.

Ilyen például a barátok. Ennek hálájaként itt egy fotó a fotósorozatból(amit mosollyal az arcom újra és újra telhetetlen végig akarok nézni.)