Érdekes bókot kaptam a minap. Mégpedig, hogy igen, szép vagyok... csak ne lenne ilyen fehér a bőröm.
Érdekes, mert soha nem volt különösebb bajom a fehér bőrömmel. Mondjuk ezután sem lesz, csak meglepett az egész szituáció. :D
Jól esett a bók, mert viszonylag őszinte embertől kaptam. Neki elhiszem amit mondott :).

Emellett vannak ám dolgok, amik ilyen időszükségesek. Türelempróbra.
Szóval most érik meg igazán, hogy milyen tűrésfaktorral rendelkezem.
Eddig ilyen Mario szintű türelmet értem el. Az nálam nagy szó, mert így alapjáraton a passziánszon és a kis színes lufik lelövős játékon kívül nemigazán fut másra türelmem.
A Mario pedig egy olyan játék, hogy rühellem, mégis valami türelmi nádszál arra enged ösztönözni, hogy bazd, végignyomom, mert kíváncsi vagyok mi jöhet még. Meddig bírok még ugrálni a megevős virágok fölött. (Istenem de utálom azt a játékot.)
Szóval, összegezve... peprillanat várok(a fehér bőrös szépségemmel együtt) arra, hogy valaki időszüksége az én türelempróbám gyümölcse legyen. ;)

Miért félünk elveszíteni valakit?
Talán mert szeretjük, kötődünk hozzá, fontos nekünk. Olyasmit ad, amit más nem.. mégis néha annyira belebonyolódsz a félelmedbe, hogy már nem is tudod, miért félted annyira...
Legfőképpen magad miatt. Mert tudod, hogy nélküle üres lenne minden. De olyan szinten, hogy már semmihez sem lenne kedved...
Az a gond, hogy nem tudod megakadályozni ha el kell veszítened. És talán pont ezért alakul ki az a görcsös félelem, ami még akkor is ott lappang benned, amikor minden úgy van, hogy: rendben.

Jó lenne ez ellen tenni valamit, de nagymértékben soha sem tudsz. Ezért marad a remény, hogy még sokáig ott lesz melletted. Amit egyébként lehet pozitívan vonzani.
Én perpillanat erre törekszem.
Igyekszem nem félteni őt. Vagy talán nem is helyes az, hogy őt ... inkább magam. Mert mi lenne velem nélküle?

Józan és tudatos gondolkodású embernek tartom magam. Mégis az életben akadnak olyan szituációk, amikor az ember nemhogy tudatos, de még gondolkodni sem  tud.
Jön pár érzelemhullámos helyzet, aztán annyi a józan észnek. Végül csak cselekedsz, lassan nem is tudod, hogy mit, miért... van-e értelme? ... vagy  már csak spontán azért teszed, mert eleged van abból, hogy semmi sem jön össze.
Csak annyi maradt, hogy megragasz minden egyes momentumot, ami afelé irányit, hogy valami összejöjjön. Vagy ilyen reménygyártott helyzetek, amiket saját magadnak generáltál, magadra erőltettél... de már ha eddig végigvitted, vidd már végig teljesen, mégha azután sikálod is a földet az arcoddal. Így legalább nem lesz benned az a tipikus "mi lett volna ha..." teher.

Utolsó szabadnapom munka előtt. Olyan hamar elrepült ez a két hét... nem is tudom mivel. Olyan sok hasznot nem tudtam kifacsarni az egész szituációból, de legalább történtek emlékezetes dolgok.
Aztán folytatódhat tovább, ami volt ... csak remélem könnyebb lesz elviselni ....

Idén elég későn kezdtem el várni az őszt. Máskor már olyan  augusztus közepén elkezdődik ez a folyamat. Aztán ma, hogy leesett az eső  úgy előhozott bennem mindenféle érzést.

Mennyi hablaty ... ami csak azért születik, mert szeretném elfedni az előző hozzászólásom, ami nem épp kissé túlfokozott érzelemhullámokba született meg. Törölni nem akarom, ezért igyekszem csomót írni, hogy minél hamarább nehezen lehessen megtalálni.