Néha furcsa élethelyzetekbe kerülünk, amik kizárják a külvilágot.
Aztán olyan mintha szédülnél. Szembesülsz azzal, hogy mit zártál ki tegyük fel egy adott nap. Végül pedig realizálod, hogy mennyi mindent fel kell adnod, csak azért mert ki kell zárnod a külvilágot. Szörnyű paradoxon.
Most pedig ott jön az a bizonyos feltételezés, ami azt taglalja, hogy ugyebár semmire sem vagyunk kötelezve.
Én olykor úgy érzem, hogy mégis, mivel valahogy túl kell élnünk a napokat. Ez viszont csak úgy működik ha bevállalunk olyan dolgokat amik nem éppen a szívünk csücske, viszont szükségünk van rá. Teszem fel, életszínvonal növelése céljából, vagy csak spontán, hogy hasznosan legyünk.
Tehát... és végül a végső következtetésem: vagy alkalmazkodunk, vagy fejbe vágjuk magunkat egy baltával.

Mindig, mindenki elvár valamit az új évtől. Csak talán nem valljuk be. Vagy de, legtöbbször talán mégis.
Az egésznek a lényege, hogy mindig várjuk, hogy jobb legyen. Egy ideig olyan különleges minden, hogy új év és miegymás... aztán már nem is tudod megkülönböztetni. Mindig várunk, aztán mindig ugyanaz lesz, de sohasem tanulunk.
Ez picit olyan, minthogy a feltételezett Sátán tudja, hogy neki apokalipsziskor úgyis annyi, és mégis csinálja ugyanazt ... miért nem adja fel?
Mi emberek, miért nem adjuk fel?
Mi reménykedünk... ő? ... ő is?
Remény... hmm... pont mint az emberi kapcsolatok. Vannak emberek akik iránt nem tudsz bizalmat érezni. Ez pedig azt jelenti, hogy  nem való az életedbe. Vagy nem tudom, mindenesetre furcsa dolgok ezek. Valamiért ragaszkodunk azokhoz az emberekhez is. Sosem bírtam az emberi kapcsolatokat. Egyszerűbb lenne minden ha nem lennének.