Érdekes végigélni azt a folyamatot miközben valaki levegőnek sem néz. Pedig elmondások alapján fontosnak voltál titulálva, általa, és nem csak spontán erőltetésből fakadó, ember által reménygenerált illúzió a dolog.

Egy idő után(mikor már realizáltad, hogy ez tényleg nem keres a számodra már-már katartikus döntésed után) csak nézel mint egy marha, hogy ez tényleg ilyen könnyen elfogadja, ahogy kilépsz az életéből?
Mondjuk... Erős túlzás, hogy elfogadja.... hogy őszinte és színvonaltalan legyek: leszarja.
Te meg gyötrődsz szépen a tudatosulás határain, amiket végül ilyen reményvesztett állapotok uralnak, ki tudja meddig.
Végül jönnek azok a gyönyörű miértek, amikre nincs válasz, és inkább csak menekülsz a gondolattól, hogy gondolj rá....
De sajnos nem lehet menekülni, mert bár odanyögtél neki egy erőltetett véget, a pontot az ő magyarázata tette volna az i-re.

Szóval most vagy erős leszel és eltemeted magadban a hiánya okozta fájdalmat, remélve, hogy kis idő és nem fog már fájni a fentebbi eszmefuttatás, vagy elküldöd neki ezt a bejegyzést, remélve, hogy végre legalább kimondja, hogy "nem érdekelsz".

Ez már az egó-tól füg. És ha elküldöd neki, akkor az azt jelenti, hogy nagyon fontos személyt vesztettél el.... ha nem, akkor büszke vagyok rád.... mert a becsületeden nem esett csorba.

ötszáz nap ...

"Ha visszagondolsz az időre, amit együtt töltöttél valakivel és sokat agyalsz rajta, beugranak az első intő jelek.
Két lehetőség van: vagy egy gonosz, rideg, érzéketlen, aljas emberi lény... vagy... egyszerűen egy gép. Mint a Small Wonder-ben Wiki."

Van az a gyakran használt modern megfogalmazás, miszerint "off-on" vagyok. Van aki így értelmezi, van aki úgy, de a lényege szerintem egy és ugyanaz.
Olyankor kikapcsol az ember agya. Ezt mindig előidézi valami. Egy személy, egy esemény, vagy akármi más, ami az ember életében fontosnak volt nyilvánítva.
Szerintem olyankor hasonlít az ember legjobban egy ilyen élőhalottra. Csak épp maszka nincs rajta.
Aztán mindenki kérdezi, hogy mi a baj... de te nem tudsz válaszolni. Egyszerűen azért, mert annyira szugerál egy ilyen negatívitás, amit a személy vagy esemény idézett elő, hogy á, inkább hagyjuk az egészet.
Vagy talán azért hagyod, mert túl bonyolult, (vagy elmondani sem tudod), mivel annyira uralmába kerít a fentebb említett állapot.

Még mindig nem lettem teljesen "on"... azért tűnhet szétesettnek az erőlködő gondolatmenetem.
De mindig van "restart" gomb, amit néha muszáj megnyomni, még akkor is, ha azután nem indul újra rendesen rendszer.
Viszont ha mégis szétcseszed az operációs rendszered, telepítsd újra, azaz felejts. Csak találd meg a megfelelő szakit.
Sok sikert mindenkinek, aki a cipőmet hordja.

Józan és tudatos gondolkodású embernek tartom magam. Mégis az életben akadnak olyan szituációk, amikor az ember nemhogy tudatos, de még gondolkodni sem  tud.
Jön pár érzelemhullámos helyzet, aztán annyi a józan észnek. Végül csak cselekedsz, lassan nem is tudod, hogy mit, miért... van-e értelme? ... vagy  már csak spontán azért teszed, mert eleged van abból, hogy semmi sem jön össze.
Csak annyi maradt, hogy megragasz minden egyes momentumot, ami afelé irányit, hogy valami összejöjjön. Vagy ilyen reménygyártott helyzetek, amiket saját magadnak generáltál, magadra erőltettél... de már ha eddig végigvitted, vidd már végig teljesen, mégha azután sikálod is a földet az arcoddal. Így legalább nem lesz benned az a tipikus "mi lett volna ha..." teher.

Okos döntésnek hangzik a szívünkre hallgatni. Aztán mikor elkövetted(a számomra már-már merényletnek tűnő cselekedet) gyomorideggel túrázott, bárcsak ne tetted volna meg érzéseket hoz.
Aztán... szép lassan elkönyveled, hogy egyszer úgyis meg kellett volna lépni. Még akkor is ha fogod a fejed és egy nap valami tízezerszer is tudatosul, hogy mit tettél.
Nem is az, hogy bánja az ember. Mert köztudott, hogy próbálkozni kell. Mégis olyan nehéz, főleg ha örlődsz tovább a bizonytalanságban. Akkor picit olyan értelmetlen, mert látod a másikon, hogy számba se veszi azt, amit te mondjuk ötvenszer átrágtál magadban.
Ilyenkor olyan jó lenne kapálózni, hogy héé, legalább annyit mondj, hogy (már bocsánat a kifejezésért) leszarlak. De valahol nem teheted, mert ugyebár rendben, hogy a szívünkre hallgatunk, de a büszkeségünket sem szabadna elveszíteni.

Szóval ebből a konklúzióm az, hogy nehéz a szívünkre hallgatni úgy, hogy megmaradjon a büszkeségünk is. Tehát itt jön az a szánalmas válaszút, ami vagy az egyiket, vagy a másikat kínálja.