Érdekes végigélni azt a folyamatot miközben valaki levegőnek sem néz. Pedig elmondások alapján fontosnak voltál titulálva, általa, és nem csak spontán erőltetésből fakadó, ember által reménygenerált illúzió a dolog.

Egy idő után(mikor már realizáltad, hogy ez tényleg nem keres a számodra már-már katartikus döntésed után) csak nézel mint egy marha, hogy ez tényleg ilyen könnyen elfogadja, ahogy kilépsz az életéből?
Mondjuk... Erős túlzás, hogy elfogadja.... hogy őszinte és színvonaltalan legyek: leszarja.
Te meg gyötrődsz szépen a tudatosulás határain, amiket végül ilyen reményvesztett állapotok uralnak, ki tudja meddig.
Végül jönnek azok a gyönyörű miértek, amikre nincs válasz, és inkább csak menekülsz a gondolattól, hogy gondolj rá....
De sajnos nem lehet menekülni, mert bár odanyögtél neki egy erőltetett véget, a pontot az ő magyarázata tette volna az i-re.

Szóval most vagy erős leszel és eltemeted magadban a hiánya okozta fájdalmat, remélve, hogy kis idő és nem fog már fájni a fentebbi eszmefuttatás, vagy elküldöd neki ezt a bejegyzést, remélve, hogy végre legalább kimondja, hogy "nem érdekelsz".

Ez már az egó-tól füg. És ha elküldöd neki, akkor az azt jelenti, hogy nagyon fontos személyt vesztettél el.... ha nem, akkor büszke vagyok rád.... mert a becsületeden nem esett csorba.

Van az a gyakran használt modern megfogalmazás, miszerint "off-on" vagyok. Van aki így értelmezi, van aki úgy, de a lényege szerintem egy és ugyanaz.
Olyankor kikapcsol az ember agya. Ezt mindig előidézi valami. Egy személy, egy esemény, vagy akármi más, ami az ember életében fontosnak volt nyilvánítva.
Szerintem olyankor hasonlít az ember legjobban egy ilyen élőhalottra. Csak épp maszka nincs rajta.
Aztán mindenki kérdezi, hogy mi a baj... de te nem tudsz válaszolni. Egyszerűen azért, mert annyira szugerál egy ilyen negatívitás, amit a személy vagy esemény idézett elő, hogy á, inkább hagyjuk az egészet.
Vagy talán azért hagyod, mert túl bonyolult, (vagy elmondani sem tudod), mivel annyira uralmába kerít a fentebb említett állapot.

Még mindig nem lettem teljesen "on"... azért tűnhet szétesettnek az erőlködő gondolatmenetem.
De mindig van "restart" gomb, amit néha muszáj megnyomni, még akkor is, ha azután nem indul újra rendesen rendszer.
Viszont ha mégis szétcseszed az operációs rendszered, telepítsd újra, azaz felejts. Csak találd meg a megfelelő szakit.
Sok sikert mindenkinek, aki a cipőmet hordja.

Furcsa ahogy az ember részese lesz bizonyos dolgoknak. Olyan nem is szamítok rá dolog ez.  :-)

Legtöbbször mikor ilyen patt dolog van, jól esik hogyha  jön valami nem várt. De aztán mégis, amikor vége, úgy ėrzed, hogy ettől független az kell.
Az adna igazán értelmet mindennek.
Csak a probléma ott kezdődik, hogy nincs mitt tenned. Nem te irányítasz. Csak latolgatni tudsz és rémképzelni az esetleges kellemetlen szituációk talán megtörténésén, amiről a józan ész azt súgja, hogy kerüld el. Mégis ott van az a mi lett volna ha gondolatmenet, ami a remény szemtelen cimborája.

Azt mondják, ha erősen gondolsz valakire akkor az megérzi ...
Azt teszem, és teszem... és még mindig csak teszem ... végül aztán csak elmegy az eszem ... (vagy már akkor nem volt, amikor elkezdtem rá gondolni. )

http://www.youtube.com/watch?v=xuzZBDh8U5w

Miért félünk elveszíteni valakit?
Talán mert szeretjük, kötődünk hozzá, fontos nekünk. Olyasmit ad, amit más nem.. mégis néha annyira belebonyolódsz a félelmedbe, hogy már nem is tudod, miért félted annyira...
Legfőképpen magad miatt. Mert tudod, hogy nélküle üres lenne minden. De olyan szinten, hogy már semmihez sem lenne kedved...
Az a gond, hogy nem tudod megakadályozni ha el kell veszítened. És talán pont ezért alakul ki az a görcsös félelem, ami még akkor is ott lappang benned, amikor minden úgy van, hogy: rendben.

Jó lenne ez ellen tenni valamit, de nagymértékben soha sem tudsz. Ezért marad a remény, hogy még sokáig ott lesz melletted. Amit egyébként lehet pozitívan vonzani.
Én perpillanat erre törekszem.
Igyekszem nem félteni őt. Vagy talán nem is helyes az, hogy őt ... inkább magam. Mert mi lenne velem nélküle?