2016. május 22., vasárnap

amikor nem megy az önkifejezés





Bizonyos emberek falakat emelnek maguk köré, s alig várják, hogy valaki ledöntse ezeket a falakat, s ha ez nem történik meg, örökre ismeretlenek maradnak.



Van úgy, hogy az embernek nincs mit mondania, és már csak egyedül akar maradni. És az egyetlen, akiről szívesen hallana valamit, nem jelentkezik.


Az nem normális, ha az ember egyedül alszik el. Ha valaki szívverése helyett azt hallgatja, ahogy odakint csöpög a csap.

- Nem hittem volna, hogy lehet szörnyűbb annál, mint egyedül maradni az éjszakában.
- Pedig van. Egyedül maradni a tömegben.
Jól berendezkedtem a magányban, vagy ki tudja, lehet, hogy a magány költözött otthonosan belém. Mindenesetre ellaktunk így együtt.

2016. május 5., csütörtök

Utálom az ilyen megszokott bevezetőket. Mint például a "Mindenki életében van egy olyan pont..." , vagy "Előfordult már, hogy..."
Amikor elkezdenék írni valamit, soha nem tudom, hogy vezessem fel. Egyszerű lenne az ilyen sablonos bevezető, de én nem erről vagyok híres(mondjuk alapjáraton nem teszek szert nagy hírnévre, az élet akármelyik területén sem.). Általában mindig mindennek a közepébe vágok. A vitákat is a kellős közepéről kezdem. Talán ezért van az is, hogy az emberek ott hagynak a vitámmal együtt, még mielőtt igazán belelendültem volna. Vagy csak nem bírják a vitatkozási stílusomat, mert azt őszintén bevallom, elég kemény tudok lenni.
Mióta alkalmazom ezt a "ne törődjünk ki mit mond" életstílust eléggé az emberek képébe vágom azt amit valójában gondolok. És ez tetszik. Persze... vannak  emberek, akiknek nem mondhatom csak úgy spontán a szemébe, mert például munka ugyebár kell, és van, aki nem érdemli meg. Ja, és vannak akiket szeretek. De a többiek már nem érdekelnek.

Nos, ez volt a rövid bevezetőm asszem.
Szó mi szó, vannak ilyen nem szeretem dolgok az ember életében. Nekem például egy ilyen momentán a távolság. A kilóméterek, amiket néha már úgy érzem, hogy képtelen vagyok elviselni. Aztán mégis mindig valahogy túlélem, és telnek a napok valahogyan. Viszont az a baj, hogy csak úgy telnek ... Pont a tegnap este jöttem rá arra, hogy, mielőtt elkezdődik valami, akkor van egy életünk. Vannak fontos dolgaink, amik örömet nyújtanak. Viszont érkezik egy váratlan fordulat, ami felborít mindent. Már azok az értékek, amik régebben a legtöbbet számítottak, úgy a második helyre kerülnek. Nincs is ezzel gond, végülis ...csak kissé érdekes, hogy egy amúgy fontos dolog mennyire értéktelennek bizonyul ha megnézed az azután következető első helyen álló fontosat.
Olyankor nem jó ez, amikor az a fontos csak úgy eltűnik. Azaz valamilyen szinten ott van, de mégis elválaszt tőle a távolság. Tudod, hogy visszakapod, csak vári kell rá. Mégis, ennek ellenére,  néha már belefulladsz a tudatba, hogy valahol van, de nem ott ahol te,