Van mikor már annyira fáj valami, hogy tudod: el kell engedned.
Magad miatt ... mert csak érlelődsz egy olyan szituációban, amiben csak te veszel részt, holott a másik sokkal jobban kéne szenvedjen.
Nehéz... de nincs mit tenni.
Elérsz egy olyan pontra, hogy már attól fáj az egész, hogy ennyire hidegen hagyja, és te még mindig csak ugyanazt és ugyanazt éled meg magadban.
Tehát a második fele ....hogy legyek egészen konkrét.

Mi rosszabb a paranoiánál? Szerintem semmi.
Vagy mégis talán az, mikor már tudod, hogy túlzottan paranoiás vagy és mégsem tudod leküzdeni.
Vagy tényleg van okod erre?
Az a rossz, hogy az embertársak sosem őszinték. Vagy legalábbis a többsége nem. És talán ez idézi elő, mivel lehet ha őszinték lennénk, ez nem alakult volna ki.
És ismét (vagy még mindig) az emberiség a ludas (nem csak ezért). Hiszen minden olyan egyszerű lenne ha őszinték lennénk egymással, még ha a másiknak ez fáj is.
Persze akkor ott jön az az irónikus dolog (tudományban visszacsatolás), hogyha mindannyian őszinték lennénk, nem lenne önbizalom az emberekben.... semmi sem jó, sehogy sem.
Ezt a konklúziót már levontam itt párszor... (és még néhány ezerszer lefogom.)
De tényleg így van...
Ha az ember ha picit is gondolkodik, rájön, hogy minden olyan tökéletlen, értelmetlen. Ezért van az, hogy meg vagyunk áldva ezzel az öngyilkosságos maszlaggal.
Ha jobban beletekintünk rengeteg gondolkodó lett öngyilkos. És talán azért mert annyira belefáradt a fentebbi konklúzióba és élet értelmetlenségébe, hogy már azt látta: nincs visszaút.

Talán erre az a mentsvár, hogy minden energiánkat abba fektetjük ami igazán kikapcsol, lefoglal, megnevettet, közben nem törődvén az esetleges paranoia veszélyeivel.

Ez most értelmetlen, de úgyebár mint említett volt régebb is az ember magából indul ki. A környezetéből, tapasztalataiból ....

Az öngyilkosságos része pedig csak példa volt.

Miért félünk elveszíteni valakit?
Talán mert szeretjük, kötődünk hozzá, fontos nekünk. Olyasmit ad, amit más nem.. mégis néha annyira belebonyolódsz a félelmedbe, hogy már nem is tudod, miért félted annyira...
Legfőképpen magad miatt. Mert tudod, hogy nélküle üres lenne minden. De olyan szinten, hogy már semmihez sem lenne kedved...
Az a gond, hogy nem tudod megakadályozni ha el kell veszítened. És talán pont ezért alakul ki az a görcsös félelem, ami még akkor is ott lappang benned, amikor minden úgy van, hogy: rendben.

Jó lenne ez ellen tenni valamit, de nagymértékben soha sem tudsz. Ezért marad a remény, hogy még sokáig ott lesz melletted. Amit egyébként lehet pozitívan vonzani.
Én perpillanat erre törekszem.
Igyekszem nem félteni őt. Vagy talán nem is helyes az, hogy őt ... inkább magam. Mert mi lenne velem nélküle?