A tiszta lélegzést csak akkor tudod értékelni, amikor tisztán lélegzel. Mikor alig bírod beszívni a levegőt akkor alig várod, hogy úgy lélegezz mint régebben. Vannak olyan pontok, amikor azt érzed, hogy ebből elég, te ezt már nem bírod, és akkor még feszültebbé válik az amúgy is feszült lélegzés. Ilyenkor úgy vagy, hogy á.. jobb volt úgy és megint csak spontán feszülten lélegzel, mert bár meghalni nem tudsz, ezért könnyebb elviselni a nem annyira rosszat.

Azt hiszem, hogy ilyenkor van az, hogy meg kell tanulnod újra lélegezni.

Eddig rendezett káosz voltam, most már kicsit rendezetlen.
Emberek és helyzetek, amiket és akiket új meglátásba kell helyeznem. Újra kell mindent és mindenkit értékelnem és nem csak azért lenni valaki életében, hogy ne csapjon meg a magány szele. Szomorú elviselni a magány érzését, sőt néha már levegőt sem kap az ember tőle, de az sem jobb amikor rádöbbensz, hogy néhány kapcsolatod nem más mint szemfényvesztés. Ezzel nincs baj. Jó, hogy rádöbbensz, csak elfogadni nehéz...

Ez olyan, mint amikor van egy szerelmed, azt hiszed, hogy szeret, rohansz vakon, ami már eleve nem jó és még emellett el is veszted önmagad és a tudatos létezésed. Szerencsés esetben kis idő múlva koppansz(rosszabban jó soká), hogy hoppá, mégsem szeret és én észre sem vettem, mert szerettem. Aztán kezdheted a kilábalást, ami amellett, hogy fáj még jól hátba is b*sz különböző önértékelési és ostorozási gondolatmenetekkel. És a reményről még nem is írtam... na az még egy gyilkos tud lenni. Amikor a legreálisabban látod a dolgokat és végre megnyugodsz, hogy jobb ez így, jön egy szikra, hogy mi van ha...? ... Nos, az van ami van. Nincsen soha HA. A jövő az lesz és meglátjuk, hogy mit tartogat.