Miért félünk elveszíteni valakit?
Talán mert szeretjük, kötődünk hozzá, fontos nekünk. Olyasmit ad, amit más nem.. mégis néha annyira belebonyolódsz a félelmedbe, hogy már nem is tudod, miért félted annyira...
Legfőképpen magad miatt. Mert tudod, hogy nélküle üres lenne minden. De olyan szinten, hogy már semmihez sem lenne kedved...
Az a gond, hogy nem tudod megakadályozni ha el kell veszítened. És talán pont ezért alakul ki az a görcsös félelem, ami még akkor is ott lappang benned, amikor minden úgy van, hogy: rendben.

Jó lenne ez ellen tenni valamit, de nagymértékben soha sem tudsz. Ezért marad a remény, hogy még sokáig ott lesz melletted. Amit egyébként lehet pozitívan vonzani.
Én perpillanat erre törekszem.
Igyekszem nem félteni őt. Vagy talán nem is helyes az, hogy őt ... inkább magam. Mert mi lenne velem nélküle?

Okos döntésnek hangzik a szívünkre hallgatni. Aztán mikor elkövetted(a számomra már-már merényletnek tűnő cselekedet) gyomorideggel túrázott, bárcsak ne tetted volna meg érzéseket hoz.
Aztán... szép lassan elkönyveled, hogy egyszer úgyis meg kellett volna lépni. Még akkor is ha fogod a fejed és egy nap valami tízezerszer is tudatosul, hogy mit tettél.
Nem is az, hogy bánja az ember. Mert köztudott, hogy próbálkozni kell. Mégis olyan nehéz, főleg ha örlődsz tovább a bizonytalanságban. Akkor picit olyan értelmetlen, mert látod a másikon, hogy számba se veszi azt, amit te mondjuk ötvenszer átrágtál magadban.
Ilyenkor olyan jó lenne kapálózni, hogy héé, legalább annyit mondj, hogy (már bocsánat a kifejezésért) leszarlak. De valahol nem teheted, mert ugyebár rendben, hogy a szívünkre hallgatunk, de a büszkeségünket sem szabadna elveszíteni.

Szóval ebből a konklúzióm az, hogy nehéz a szívünkre hallgatni úgy, hogy megmaradjon a büszkeségünk is. Tehát itt jön az a szánalmas válaszút, ami vagy az egyiket, vagy a másikat kínálja.