Mi nők rettentően függünk a férfiaktól, még akkor is ha ezt nem valljuk be. Aztán elérkezik egy olyan pont, amikor már annyival is megelégszünk, ha csak ott van mellettünk egy ellenkező nemű. Nem kell úgy semmi, csak annyi, hogy rád nézzen, feléd hajoljon, kimondja a neved, vagy kérdezzen valamit. Ez valamennyi elégedéssel tölt el és jól esik egy nő lelkének.
Érdekes dolog ez, és egyáltalán nem értem, mert egy nő ha logikusan gondolkozunk nem erre vágyik ...
Vagy néha csak spontán megelégszik. Szerintem ez már szomorú dolog, mert az azt jelenti, hogy az illető viszonylag magányos. És már bármivel beéri, csak legyen valami.

• Szerintem meg... (legalábbis arra jöttem rá ma reggel), hogy a dolgok tök spontánul keletkeznek. Hülyeség ez az "azért vannak dolgok, hogy tapasztaljunk, megerősödjünk" duma. Pont olyan az életünk is, mint az ha látsz tegyük fel két azonos számból álló rendszámú autót elhaladni magad előtt. Tehát az sem volt megrendezve, vagy ilyesmi. Csak úgy alaklult, spontán dolog.
• 
  

  És ez az Isten létezik dolog is érdekes. Csomó értelmetlen dolgot csap oda eléd, aztán te kezdj velük valamit. És mindig ugyanazt. Ha ámítod magad arra jutsz, hogy így próbál megerősíteni, de fenéket .... spontán csak szerencsétlen vagy.
• 
  

  Tehát ha full realistán nézed a dolgokat, rájössz, hogy minden csak ámítás. Saját magam ámítod, mert reménykedsz. Azt hiszed, hogy valami felsőbb erő koordonálja a mozgásaid, de ez nincs így. Ha Isten létezne legalább egy csöppnyi jót adna, hogy azért néha érezd is, hogy nem volt értelmetlen a földkaparásod.
• 
  

  Ez olyan mint az Univerzum ... az emberek kitalálták, hogy valami felsőbb erő pottyantotta, mert a buta, balga ember nem gondol bele abba, hogy csak kémiai reakciók sorozata az egész. De ha már gondolkodsz, akkor máris ott az ésszerű magyarázat, miszerint az ősrobbanás nem is olyan véletlen, és sokkal realisztikusabb magyarázat, mint az, hogy Isten 7 nap alatt kitálalt mindent.
• 
  

  Persze most felmerülhet az a kérdés, hogy lehet az ősrobbanás Isten műve ... nem tartom kizártnak, de nem is hiszek benne.
• 
  

  Ja, és még valami(és ezzel befejezem a mai filozófiámat).... oké, hogy megtapasztaljuk Isten jelenlétét, de péládul arra is van magyarázat, hogy emberek meggyógyultak különféle ilyen vallási szertartásokon. Kicsi az esélye, hogy épp akkor következik be a szervezet önmeggyógyítása, de nem lehetetlen. Ez sem csoda, csak a szervezet reakciója az esetleges támadások ellen, mert ugyebár mindenkinek van immunrendszere.
• 
  

  Tehát a megtapasztalások is lehetnek ilyen véletlenek, mivel az ember, mikor szüksége van vígaszra, keresi azt, és meg is találja, mert ő, saját maga odagenerálja az életébe.

Miért félünk elveszíteni valakit?
Talán mert szeretjük, kötődünk hozzá, fontos nekünk. Olyasmit ad, amit más nem.. mégis néha annyira belebonyolódsz a félelmedbe, hogy már nem is tudod, miért félted annyira...
Legfőképpen magad miatt. Mert tudod, hogy nélküle üres lenne minden. De olyan szinten, hogy már semmihez sem lenne kedved...
Az a gond, hogy nem tudod megakadályozni ha el kell veszítened. És talán pont ezért alakul ki az a görcsös félelem, ami még akkor is ott lappang benned, amikor minden úgy van, hogy: rendben.

Jó lenne ez ellen tenni valamit, de nagymértékben soha sem tudsz. Ezért marad a remény, hogy még sokáig ott lesz melletted. Amit egyébként lehet pozitívan vonzani.
Én perpillanat erre törekszem.
Igyekszem nem félteni őt. Vagy talán nem is helyes az, hogy őt ... inkább magam. Mert mi lenne velem nélküle?

felismerés

Sokszor van, hogy felismerek valami olyat, amiről azelőtt nem tudtam, hogy felismerésre vár... független attól, hogy sokszor libegett a szemem előtt.

Olyankor, mikor rájövök, nagy teher zuhan alá a szívemről.

Holnapra tervezem, hogy elkezdem életem eddigi legnagyobb rajzát. Már meg van a terv( és ha jól sikerül) a helye is. Majd lesz fotó róla, ami talán ide is felkerül, mert már most büszke vagyok rá. Persze ennek a büszkeségnek az érzete lehet szép lassan elmászik majd, mivel hajlamos vagyok elégedetlenkedni. Semelyik rajzommal sem vagyok elégedett és egyik írásommal sem... Tudom a problémát, felismertem. Kezelem ám, csak nem minden kezelésnek százszázalékos a hatása.