Mi nők rettentően függünk a férfiaktól, még akkor is ha ezt nem valljuk be. Aztán elérkezik egy olyan pont, amikor már annyival is megelégszünk, ha csak ott van mellettünk egy ellenkező nemű. Nem kell úgy semmi, csak annyi, hogy rád nézzen, feléd hajoljon, kimondja a neved, vagy kérdezzen valamit. Ez valamennyi elégedéssel tölt el és jól esik egy nő lelkének.
Érdekes dolog ez, és egyáltalán nem értem, mert egy nő ha logikusan gondolkozunk nem erre vágyik ...
Vagy néha csak spontán megelégszik. Szerintem ez már szomorú dolog, mert az azt jelenti, hogy az illető viszonylag magányos. És már bármivel beéri, csak legyen valami.

Érdekes végigélni azt a folyamatot miközben valaki levegőnek sem néz. Pedig elmondások alapján fontosnak voltál titulálva, általa, és nem csak spontán erőltetésből fakadó, ember által reménygenerált illúzió a dolog.

Egy idő után(mikor már realizáltad, hogy ez tényleg nem keres a számodra már-már katartikus döntésed után) csak nézel mint egy marha, hogy ez tényleg ilyen könnyen elfogadja, ahogy kilépsz az életéből?
Mondjuk... Erős túlzás, hogy elfogadja.... hogy őszinte és színvonaltalan legyek: leszarja.
Te meg gyötrődsz szépen a tudatosulás határain, amiket végül ilyen reményvesztett állapotok uralnak, ki tudja meddig.
Végül jönnek azok a gyönyörű miértek, amikre nincs válasz, és inkább csak menekülsz a gondolattól, hogy gondolj rá....
De sajnos nem lehet menekülni, mert bár odanyögtél neki egy erőltetett véget, a pontot az ő magyarázata tette volna az i-re.

Szóval most vagy erős leszel és eltemeted magadban a hiánya okozta fájdalmat, remélve, hogy kis idő és nem fog már fájni a fentebbi eszmefuttatás, vagy elküldöd neki ezt a bejegyzést, remélve, hogy végre legalább kimondja, hogy "nem érdekelsz".

Ez már az egó-tól füg. És ha elküldöd neki, akkor az azt jelenti, hogy nagyon fontos személyt vesztettél el.... ha nem, akkor büszke vagyok rád.... mert a becsületeden nem esett csorba.

• Szerintem meg... (legalábbis arra jöttem rá ma reggel), hogy a dolgok tök spontánul keletkeznek. Hülyeség ez az "azért vannak dolgok, hogy tapasztaljunk, megerősödjünk" duma. Pont olyan az életünk is, mint az ha látsz tegyük fel két azonos számból álló rendszámú autót elhaladni magad előtt. Tehát az sem volt megrendezve, vagy ilyesmi. Csak úgy alaklult, spontán dolog.
• 
  

  És ez az Isten létezik dolog is érdekes. Csomó értelmetlen dolgot csap oda eléd, aztán te kezdj velük valamit. És mindig ugyanazt. Ha ámítod magad arra jutsz, hogy így próbál megerősíteni, de fenéket .... spontán csak szerencsétlen vagy.
• 
  

  Tehát ha full realistán nézed a dolgokat, rájössz, hogy minden csak ámítás. Saját magam ámítod, mert reménykedsz. Azt hiszed, hogy valami felsőbb erő koordonálja a mozgásaid, de ez nincs így. Ha Isten létezne legalább egy csöppnyi jót adna, hogy azért néha érezd is, hogy nem volt értelmetlen a földkaparásod.
• 
  

  Ez olyan mint az Univerzum ... az emberek kitalálták, hogy valami felsőbb erő pottyantotta, mert a buta, balga ember nem gondol bele abba, hogy csak kémiai reakciók sorozata az egész. De ha már gondolkodsz, akkor máris ott az ésszerű magyarázat, miszerint az ősrobbanás nem is olyan véletlen, és sokkal realisztikusabb magyarázat, mint az, hogy Isten 7 nap alatt kitálalt mindent.
• 
  

  Persze most felmerülhet az a kérdés, hogy lehet az ősrobbanás Isten műve ... nem tartom kizártnak, de nem is hiszek benne.
• 
  

  Ja, és még valami(és ezzel befejezem a mai filozófiámat).... oké, hogy megtapasztaljuk Isten jelenlétét, de péládul arra is van magyarázat, hogy emberek meggyógyultak különféle ilyen vallási szertartásokon. Kicsi az esélye, hogy épp akkor következik be a szervezet önmeggyógyítása, de nem lehetetlen. Ez sem csoda, csak a szervezet reakciója az esetleges támadások ellen, mert ugyebár mindenkinek van immunrendszere.
• 
  

  Tehát a megtapasztalások is lehetnek ilyen véletlenek, mivel az ember, mikor szüksége van vígaszra, keresi azt, és meg is találja, mert ő, saját maga odagenerálja az életébe.

felismerés

Sokszor van, hogy felismerek valami olyat, amiről azelőtt nem tudtam, hogy felismerésre vár... független attól, hogy sokszor libegett a szemem előtt.

Olyankor, mikor rájövök, nagy teher zuhan alá a szívemről.

Holnapra tervezem, hogy elkezdem életem eddigi legnagyobb rajzát. Már meg van a terv( és ha jól sikerül) a helye is. Majd lesz fotó róla, ami talán ide is felkerül, mert már most büszke vagyok rá. Persze ennek a büszkeségnek az érzete lehet szép lassan elmászik majd, mivel hajlamos vagyok elégedetlenkedni. Semelyik rajzommal sem vagyok elégedett és egyik írásommal sem... Tudom a problémát, felismertem. Kezelem ám, csak nem minden kezelésnek százszázalékos a hatása.