Érdekes amikor nem várt fordulatok jelentkeznek. Egyik nap még értelmetlenül negatív érzelemhullámos, általad vonzott torz karikatúrás állapotban gubbasztassz, rá egy napra pedig már táncolnál, annyira váratlanul generálódik pozitívvá az amúgy relatíve negatív esemény fejleménye.
Ezt most értse ki hogy akarja. ;)

Nekifogtam rajzolni, amivel csak annyit értem el, hogy két rajzom a kukában végezte... hasznos vagyok ... Ezt most ahhoz hasonlítanám, mint mikor valamivel kapcsolatban kifejted a véleményed, aztán csak annyit érsz el, hogy semmit. Olyankor te magad végzed a kukában. És nyomorogsz tovább az azelőtt általad generált konfliktusban.
Már túl sok, hogy minden, mindenki olyan egyszerű. Hogy tudnak élni az emberek úgy, hogy nem gondolkodnak?
Persze mondja ezt az, aki pénteken magatehetetlenül hevert a város különböző részein. (És ezt csak azért bátorkodom leírni, mert tudom, hogy a kutya sem olvassa a blogomat.)

Vigyázz mit kívánsz. Szól a mondás. Ma megtapasztaltam milyen mikor valami a visszájára fordul. Én alapjáraton egy görcsölős, túlparázós személy vagyok, szóval ha drasztikus helyzetekbe kerülök, több mint valószínű, hogy túlreagálom. De... jobb félni mint megijedni... fel vagyok készülve minden várható következményre, bár remélem nem lesz neki.

Vannak dolgok, amiről nem kéne, hogy tudjunk, aztán mégis tudunk. Talán a sors akarja így, talán csak puszta véletlen... de minden megváltozik, ha tisztában vagy azzal, amivel normálisan nem kéne tisztában legyél.
Ilyenkor történik az, hogy röhögsz kínodba azon, amin igazából sírni kéne. Vagy dehogyis, nem érdemes sírni  rajta, mert nem ér annyit. Mondanám úgy, hogy inkább siralmas. Bár az nem tudom mennyire másabb az előző megfogalmazásnál.

Az éjjel három órai, fogmosás utáni sütizést nemigazán ajánlom senkinek, mégis most pont azt csinálom. Hiába, ha az ember általában éjjel járkál hazafele, akkor nem ragad le a szeme csak úgy azonnal. Főleg ha a szabadnapján csak annyi aktivitást végez, hogy felmos... egy régi kedvenc blogolvasóm erre csak annyit mondana, hogy jó nekem, hogy csak ennyi problémám van. És egyet értenék, mert tényleg jó.
Mondjuk az egyik este egyedül hazajövős, útszéli hullát találtam esetet nem kívánom senkinek ... dehát ennyi izgalom kell. Viszont apukámat idézve: be vagyok oltva. (Ez annyit takar, hogy még pár éve megmutatta, hogy hányféleképpen tud meghalni egy ember. No persze nem ő végzett velük, hanem a halál ezer arca. Szóval attól a perctől kezdve, hogy láttam a filmet Ő megnyugodott, hogy engem majd soha nem kell vigyen pszichológushoz, ha szembekerülök a halál valamelyik formájával. ) Jesszusom, de pszichóeffektus ... de micsináljunk, ez a realitás.

Mindig is problémát okozott nekem az a kérdés, hogy hogyan győzzük le a félelmeinket.
Általában csodálkozva néztem, mikor valaki azt mondta: én már nem félek a pókoktól, vagy mástól, vagy akármitől. Mint egy gyerek, aki még elhiszi azt, hogy létezik Alíz csodaországban.
Na jó, ez most kissé  túlzás, de kb ilyen drámai túlreagálásokkal kezelem azokat a dolgokat, amik nekem félelmet okoznak. Aztán csak húzom, nyúzom, csavarom, eldöntöm hogy nem félek, aztán mégis... bonyolult.
De... lényegében nem is ide akartam kilyukadni. Amit legszívesebben leírnék, azt sajnos nem írhatom, mert akkor eltűnne az az illető akinek lennem kell. Vagy nem mert lehet, hogy többen ismernek, mint azt én hinném.
Talán azt a könyvet, ami számomra nyitva van, más is olvassa. Ez olyan mint mikor azt hiszed, hogy valamit te irányítasz, aztán pofára esel mert rájössz, hogy még a lehető legminimálisabb pontig sincs a kezedben.
Nos, azt hiszem rájöttem, a határozottság nem  tartozik az erényeim közé. Ez a bejegyzés is bizonyítja. Folyton mellé beszélek ... kit érdekelnek perpillanat a félelmek? Engem hidegen hagy ... csak fogorvoshoz kell mennem, és attól félek, de ez eltörpül. Ami a lényeg az az, hogy azt hittem valami olyannak lettem része, ami nekem nem számít. Aztán ez a visszájára fordult. A fagyi visszanyalt, hogy ne mondjak csúnyát.

Hamar telik az idő. Áprilisban nyitottam ezt a blogot, és még mindig idegen. Olyan mintha pár hete lett volna. Hiába, relatív az idő és ez szinte minden nap biztosabbá és biztosabbá válik bennem. Talán ennek az ellenkezőjéről nehezebben tudnának meggyőzni, mint arról, hogy nem létezik Isten.

Érdekes... van, hogy egy nap iszonyat lassan telik. Mégis a hónapok gyorsak. Meg mind az, mikor csak úgy pörög, mint mikor állsz és nézed és ő csak úgy eltűnik. Mintha ott sem lett volna. Vagy te tűnsz el. Halandzsa, de jobb keszekuszás gondolatmenet nem jut eszembe perpillanat.

Azt hiszem már 6 év telt el életem legmeghatározóbb pillanata óta. Mégis még mindig a mai napig meghatároz. Úgy 3 éven keresztül tudtam követni, hogy éppen hányadik évnél járunk, de mostmár nem. Ezzel kapcsolatban is azt érzem, hogy mintha tegnap lett volna. És hiányzik, ugyanúgy mint azon a napon, mikor nem értettem, hogy miért nem látom  többé.
Istenem, bárcsak visszaforgathatnám az időt.