Hamar telik az idő. Áprilisban nyitottam ezt a blogot, és még mindig idegen. Olyan mintha pár hete lett volna. Hiába, relatív az idő és ez szinte minden nap biztosabbá és biztosabbá válik bennem. Talán ennek az ellenkezőjéről nehezebben tudnának meggyőzni, mint arról, hogy nem létezik Isten.

Érdekes... van, hogy egy nap iszonyat lassan telik. Mégis a hónapok gyorsak. Meg mind az, mikor csak úgy pörög, mint mikor állsz és nézed és ő csak úgy eltűnik. Mintha ott sem lett volna. Vagy te tűnsz el. Halandzsa, de jobb keszekuszás gondolatmenet nem jut eszembe perpillanat.

Azt hiszem már 6 év telt el életem legmeghatározóbb pillanata óta. Mégis még mindig a mai napig meghatároz. Úgy 3 éven keresztül tudtam követni, hogy éppen hányadik évnél járunk, de mostmár nem. Ezzel kapcsolatban is azt érzem, hogy mintha tegnap lett volna. És hiányzik, ugyanúgy mint azon a napon, mikor nem értettem, hogy miért nem látom  többé.
Istenem, bárcsak visszaforgathatnám az időt.

Van, hogy csak úgy elegünk lesz. És megtanulunk elengedni ... hosszú idő után érezni tudjuk, hogy nincs szükségünk arra a dologra, ami oly sokáig rabul ejtett. Csak az a gond, hogy ehhez lehet évek kellenek. Ami meg ha úgy vesszük időpocsékolás. Szánhatnánk más fontosabbra azt az elpocsékolt időt, de valahogy mégis így kellett lennie. Bonyolult... de örülök, hogy eljutottam arra a szintre, amire.

Emlékszem még a régi december hatodikákra. Amikor reggelente izgatottan tapostunk ki a konyhába és láttuk a Mikulás hozta ajándékok sötétben kirajzolódó árnyékos alakjait. Már az is felemelő volt. Talán még felemelőbb, mint maga a bontogatás. Izgatottság volt bennük, mikor még nem tudtunk mit rejtenek a cipőink. Sosem kaptunk nagy dolgokat... de nem is baj. Tudtunk örülni annak a picinek is.
Olyankor megszűnt a világ. Elfeledkeztünk mindenről.  Még arról is, hogy iskolába kell menni. Ha anya nem szól, képesek vagyunk az egész napot ott tölteni a cipők előtt. A december hatodika reggelek olyanok voltak mint a hétvégék ... hiányzik...

Előfordul, hogy az emberek körülöttünk(vagy nem is körülöttünk,  hanem inkább a környezetünkben(mert a körülöttünk túl személyes szó ezekre az emberekre vonatkozóan)...) mondanak olyasmit, ami bizonyos idő elteltével, vagy cselekedetek lebonyolításával hitelességét veszti. Aztán a bamba csak néz, hogy hova is kéne tenni azokat a hitelvesztett megnyilvánulásokat. Nem értem miért van ez... miért mond az ember olyasmit, amit később meghazudtol? Vagy ilyen gyorsan változik az emberek véleménye? Gyerekes ...

Szinte tökéletesen letudnám zárni magamban ezekkel az emberekkel a kapcsolatokat, hogyha nem lennének dolgok, amik hozzájuk fűznek. Dolgok, amik úgy önmagukban jó lenne ha megmaradnának, a személy nélkül. De sajnos ez nem megy. Mindig egybe kapcsolódnak, és vagy mindkettő, vagy egyik sem... vagy a dolog és félig az ember. Ez utóbbiban vergődök, amiből kezd elegem lenni, mert egyre jobban érzem, hogy a dolog többet kéne érjen, minthogy egy kijelentését meghazudtoló személyhez fűzzem.

Hatások. Aztán az elvárások. Utálom őket. Ahogy a gyomoridegtető időszakokat is. Eltart úgy... egy ideig. És nem épp rövid ideig.

Írhatnának már feliratot a PA4-hez ....

De a képébe vágnám, hogy semmi köze hozzá. Privát magánnyomorom... amíg nem az övé, szarjon le. És a többi másik is, akiknek pletykálhatnékjuk támad.

Elcseszett egy időszak ez. Minden a feje tetejére állt.  De szerencsére tudom kezelni, mégha néha dührohamozok is.

Csak lenne már időm. Annyi minden van, és mégsincs. Hihetetlenül hiányzik az ami én vagyok. Unom már azt ami lennem kell.

De voltak ám kikapcsolós szituációk is ebben a ne mondjak csúnyát de elcseszett hónapban.

Van, hogy csak nézed. És próbálod leolvasni az átok arcáról, hogy mi jár a fejében. De nem tudod. Csak szerencsétlenül ülsz előtte és motyogsz. Ránevetsz, ő vissza... de mégsem. Azért mert nem úgy teszi, ahogy azt elvárnád. Hülyeség. És nagyjából két hetes történet. Csak úgy eszembe jutott ezen inspirációszegény időszakban. Valamit érzem, hogy jó lenne kiadni, de amíg nem tudom, hogy mit, csak ilyen lejárt, értelmetlen zagyvaságok lesznek. Vagy nem lesznek, mert általában nem írom le az ilyen kitöréseim. Ez is csak úgy jött, mert hiányoztak a pillanatok, amikor látom, ahogy telnek a sorok.

Egyre monotonabb a körülöttem lévő kavalkádos létezés. Keszekusza gondolatokkal teli olyan ígéretek sorozata saját magamnak, amiket még én sem hiszek el. Reményadós szituációkat gyártok, ami talán csak ennyi és semmi több.

"Amint lelkem szemeivel nézlek, valami melegség árad el szívemben, zsong-bong agyam minden idegszála ... "
Gaal Mózes -

Okozzunk örömet az egyetlen rendszeres blogolvasómnak, írok :)
De mit is?
Van az, hogy elmondhatnád, de minek? Miért lesz attól jobb? Semmiért... vagy semmivel. Van, hogy kínozzuk magunkat, hogy nem is tudom miért. Mert jó legalább látni, vagy hallani, mégha szíved töri is... néha van, hogy vannak benne szavak, meg érintések, amik úgy jók, amiért talán érdemes végignézni, ahogy szenvedést okoz. Értelmetlen tudom. Önsanyargatós, jobbra kéne pazarolnod az időt szituáció ez ... de minek törődni a negatívummal, ha azok a parányi jók is vannak amik bár inkább negatív események sorozatában mégis aprócska porszemes öröm. Ami számít. Vagy legalábbis értékeled, mert nem jut több.
Mivan? Kérdezed, gondolom. Nem ép ez a mondatom, tudom, de én mégis értem... és jobb ha más nem.

Néha jólesik lezárni dolgokat, még akkor is ha azelőtt meg sem fordult, sőt nem is tervezted, hogy lezárod. Talán azért esik jól, mert átlépsz egy olyan szintre, ami nyugodtabbá, kiegyensúlyozottabbá tesz. Felszabadulsz, mert elridegült tőled, az amúgyis rideg álomszerű bárcsak valóság lenne. De úgy érzem mindig kell hatás. Anélkül nem megy az egyről kettő. Ehhez mi kell? Szerintem csak spontán célok, másféle álmok, amiket érzed, hogy meg kell valósítanod. Nem feltétlen fontosabb álmoknak kell lenniük azoknak, csak apró kis álmoknak, boldogságoknak.