Józan és tudatos gondolkodású embernek tartom magam. Mégis az életben akadnak olyan szituációk, amikor az ember nemhogy tudatos, de még gondolkodni sem  tud.
Jön pár érzelemhullámos helyzet, aztán annyi a józan észnek. Végül csak cselekedsz, lassan nem is tudod, hogy mit, miért... van-e értelme? ... vagy  már csak spontán azért teszed, mert eleged van abból, hogy semmi sem jön össze.
Csak annyi maradt, hogy megragasz minden egyes momentumot, ami afelé irányit, hogy valami összejöjjön. Vagy ilyen reménygyártott helyzetek, amiket saját magadnak generáltál, magadra erőltettél... de már ha eddig végigvitted, vidd már végig teljesen, mégha azután sikálod is a földet az arcoddal. Így legalább nem lesz benned az a tipikus "mi lett volna ha..." teher.

Utolsó szabadnapom munka előtt. Olyan hamar elrepült ez a két hét... nem is tudom mivel. Olyan sok hasznot nem tudtam kifacsarni az egész szituációból, de legalább történtek emlékezetes dolgok.
Aztán folytatódhat tovább, ami volt ... csak remélem könnyebb lesz elviselni ....

Idén elég későn kezdtem el várni az őszt. Máskor már olyan  augusztus közepén elkezdődik ez a folyamat. Aztán ma, hogy leesett az eső  úgy előhozott bennem mindenféle érzést.

Mennyi hablaty ... ami csak azért születik, mert szeretném elfedni az előző hozzászólásom, ami nem épp kissé túlfokozott érzelemhullámokba született meg. Törölni nem akarom, ezért igyekszem csomót írni, hogy minél hamarább nehezen lehessen megtalálni.

Okos döntésnek hangzik a szívünkre hallgatni. Aztán mikor elkövetted(a számomra már-már merényletnek tűnő cselekedet) gyomorideggel túrázott, bárcsak ne tetted volna meg érzéseket hoz.
Aztán... szép lassan elkönyveled, hogy egyszer úgyis meg kellett volna lépni. Még akkor is ha fogod a fejed és egy nap valami tízezerszer is tudatosul, hogy mit tettél.
Nem is az, hogy bánja az ember. Mert köztudott, hogy próbálkozni kell. Mégis olyan nehéz, főleg ha örlődsz tovább a bizonytalanságban. Akkor picit olyan értelmetlen, mert látod a másikon, hogy számba se veszi azt, amit te mondjuk ötvenszer átrágtál magadban.
Ilyenkor olyan jó lenne kapálózni, hogy héé, legalább annyit mondj, hogy (már bocsánat a kifejezésért) leszarlak. De valahol nem teheted, mert ugyebár rendben, hogy a szívünkre hallgatunk, de a büszkeségünket sem szabadna elveszíteni.

Szóval ebből a konklúzióm az, hogy nehéz a szívünkre hallgatni úgy, hogy megmaradjon a büszkeségünk is. Tehát itt jön az a szánalmas válaszút, ami vagy az egyiket, vagy a másikat kínálja.

"Azt szeretném ha majd egyszer nekem kéne tovább állnom, nem pedig neked. Fáraszt már utánad nézni és reménykedni, hogy egyszer majd visszafordulsz.
Azért is, mert szinte biztos vagyok abban, hogy én visszafordulnék. Majd megcsókolnálak, még akkor is ha nem lenne merszem.
Lényegtelen mit szólnál hozzá. A lényeg, hogy egyszer életemben azt tettem amit tényleg akarok. Amire vágyom. És ami álom eddig életben tartott."

Annyira tetszik ez a megfogalmazás. Ritkán dícsérem az írományom, sőt néha soha ... de ez valamiért tetszik. Talán mert egy őszinte pillanat szüleménye, hiszen minden inspirációnak van alapja. És csak a nagyon intenzív inspiráció képes még a gyártónak is tetsző sorokat adni.

Node... elég a filozófiából.
Most jut eszembe, hogy ezen a hétvégén kétszer is voltam temetőben. Mondjuk nem is ez a lényeg, csak ugyebár mindig kell bevezető.
Először jöjjön a kép, ami elgondolkodtatott:

Ez ugyebár (ha esetleg nem látható tisztán) egy romos elhagyatott sírhej. Mondhatni, hogy ennek az embernek már tényleg annyi ... és most olyan nézőpontból nézem, ami szerint akkor hal meg igazán valaki, amikor elfelejtik. Lehet, hogy a hozzátartozója pont elballag mellette mit sem sejtve arról, hogy ettől az illetőtől származik.

Szomorú, de előbb utóbb mind ilyen sírhellyel rendelkezünk majd. Tehát ez a realitás, az élet(hogy egy számomra nagyon drága embert idézzek. Igaza van, mégha némileg pesszimista is az ezzel kapcsolatos látásmódja. )

Szóval törekedjünk alkotni valami maradandót, hátha akkor nem végezzük majd így.
Persze ez csakis addig a pillanatig érvényes, amíg felrobban a Nap. Mert ugye ennek köztudottnak kéne lennie, hogy az űrben a mi csillagunk élete is véges, akárcsak az univerzum más csillagának. Természetesen ha azelőtt nem csapódik be ide valami, vagy nem jönnek el az ufók.
De azért az én képzeletvilágomban is vannak határok. Szóval a legreálisabb elképzelésem a Föld elpusztulásával kapcsolatban csakis egy szupernóva lehet.
 Viszont akkor már mindegy lesz tegyük fel Stephen Hawking-nak is, aki azért elég sokat alkotott és szép sírja lesz majd.

Egy érdekes gondolat ütött meg, így... alvás helyet. Nem azért mert olyan erős szinten önbizalomhiányos lennék, de ... hogy lehet valakinek önbizalma anélkül, hogy valami adjon? Szerintem akármennyire is küzködünk, elhitetünk, akkor is kell a pozitív behatás ennek elérése érdekében. Ilyen tipikus, megmondják, hogy szép vagy, úgy, hogy nem érzed magad annak. Persze nem akárki, mert most mind jöhet egy ilyen utcán fütyölős szemétláda ... De mindegy is, mert merül a laptop, és az ébresztő mindjárt csörög.

Szóljanak a hangok ;)

-

Mára már köztudottá vált, hogy az emberek ismerik azt a közhelyt, miszerint csak akkor tudunk értékelni valakit, hamár elveszítettük. Mégsem teszünk ennek meggátolásáért.
Nem tudom miért ... nem is tudom tapasztalni ezt, mivel ha úgy vesszük senkinek sem vagyok olyan szinten értékelendő, hogy észrevegyem, tényleg megbánnám ha elveszíteném.
Magyarul nem sok ember van, aki törődik velem. Ez most így erős, mert vannak barátaim, van minden, de olyan ember, akiből olyan szintű törődést váltok ki(olyat, mint amilyet én szenvedek most is valakiért), nem nagyon jött még.
Tulajdonképpen nem is várom, hogy jöjjön. Miért kéne várnom? Hogy szenvedjen? Kösz, nem. De azért mégis érdekes ez ... folyton kuszálódnak a fejemben a gondolatok ezzel kapcsolatban. De továbbá is csak ilyen folyamatos körforgásos, semmit nem érő flozófiák íródnának, amik alapjáraton nonszensznek titulálhatóak..
Szóval elég ez így.

Előfordul, hogy annyira akarunk valamit, annyira vágyunk valamire, hogy képesek leszünk elűzni azt a legtöbbször jelenlévő pesszimizust, ami az átlag többséget uralja.
Alapjáraton egy pesszimista embernek mondanám magam, pár hintésnyi realista gondolkodásmóddal... Szóval, tehát (mint mindig) magamból indulok ki.
Végre akadt az életemben egy olyan dolog, amit annyira akarok, hogy képes vagyok szemléletet is váltani. És tulajdonképpen azért váltottam mert nagyon akarom. Persze jönnek ilyen hullámok, mert ugye egy pesszimistának nem épp gyerekjáték átállni egyikről a másikra. Talán itt rontom el. Itt vonzok negatívan ... ki tudja ... de a lényeg, hogy minden erőmmel, bátorságommal és optimizmusommal (meg remény, akarat és még sorolhatnám társulásával) elérem azt amit akarok ...

Pont az előbb olvastam egy idézetet, ami arról szól, hogyha történik bármi pozitív, azt azonnal felemésztjük, mivel olyan ritkaság.

Van benne igazság. Ezután jön, hogy topogsz pont abban a szobában, ami azelőtt biztonságba rejtett. Ami mostanra már csak a magányhoz hasonlítható szóhoz tartozik.

Mindig is azt hittem, hogy remek koncentrációval rendelkezem. Egészen máig, amikor is azt feltételeztem a Hobbit című filmről, hogy az a Gyűrük ura. És kb fél óra után tudatosult, hogy rossz filmet nézek. A pláne pedig az, hogy akkor jöttem erre rá mikor már kb fél órát lefuttattam a filmből.. hiába... mindkettő majdnem 3 órás ....
Szóval, ma megnéztem másodjára is a Hobbitot.
Mit is csinálhatnék mást? ... van, amikor az ember tudja, hogy irányít (vagy legalábbis az én jelenlegi elhatározatlanodásomban csak sejti) és mégsem tud tenni. Vagy tudna, de ott van ugye a mi van ha ...
Mindenesetre rossz tudni, hogy az amit te adnál, az pont amire vágyik, és mégis csak a hobbitok maradnak így ebben az órában.