Mindig is problémát okozott nekem az a kérdés, hogy hogyan győzzük le a félelmeinket.
Általában csodálkozva néztem, mikor valaki azt mondta: én már nem félek a pókoktól, vagy mástól, vagy akármitől. Mint egy gyerek, aki még elhiszi azt, hogy létezik Alíz csodaországban.
Na jó, ez most kissé  túlzás, de kb ilyen drámai túlreagálásokkal kezelem azokat a dolgokat, amik nekem félelmet okoznak. Aztán csak húzom, nyúzom, csavarom, eldöntöm hogy nem félek, aztán mégis... bonyolult.
De... lényegében nem is ide akartam kilyukadni. Amit legszívesebben leírnék, azt sajnos nem írhatom, mert akkor eltűnne az az illető akinek lennem kell. Vagy nem mert lehet, hogy többen ismernek, mint azt én hinném.
Talán azt a könyvet, ami számomra nyitva van, más is olvassa. Ez olyan mint mikor azt hiszed, hogy valamit te irányítasz, aztán pofára esel mert rájössz, hogy még a lehető legminimálisabb pontig sincs a kezedben.
Nos, azt hiszem rájöttem, a határozottság nem  tartozik az erényeim közé. Ez a bejegyzés is bizonyítja. Folyton mellé beszélek ... kit érdekelnek perpillanat a félelmek? Engem hidegen hagy ... csak fogorvoshoz kell mennem, és attól félek, de ez eltörpül. Ami a lényeg az az, hogy azt hittem valami olyannak lettem része, ami nekem nem számít. Aztán ez a visszájára fordult. A fagyi visszanyalt, hogy ne mondjak csúnyát.