Okos döntésnek hangzik a szívünkre hallgatni. Aztán mikor elkövetted(a számomra már-már merényletnek tűnő cselekedet) gyomorideggel túrázott, bárcsak ne tetted volna meg érzéseket hoz.
Aztán... szép lassan elkönyveled, hogy egyszer úgyis meg kellett volna lépni. Még akkor is ha fogod a fejed és egy nap valami tízezerszer is tudatosul, hogy mit tettél.
Nem is az, hogy bánja az ember. Mert köztudott, hogy próbálkozni kell. Mégis olyan nehéz, főleg ha örlődsz tovább a bizonytalanságban. Akkor picit olyan értelmetlen, mert látod a másikon, hogy számba se veszi azt, amit te mondjuk ötvenszer átrágtál magadban.
Ilyenkor olyan jó lenne kapálózni, hogy héé, legalább annyit mondj, hogy (már bocsánat a kifejezésért) leszarlak. De valahol nem teheted, mert ugyebár rendben, hogy a szívünkre hallgatunk, de a büszkeségünket sem szabadna elveszíteni.
Szóval ebből a konklúzióm az, hogy nehéz a szívünkre hallgatni úgy, hogy megmaradjon a büszkeségünk is. Tehát itt jön az a szánalmas válaszút, ami vagy az egyiket, vagy a másikat kínálja.
Az okos embernek a szive azt diktalja amit az elmeje mar atdolgozot. Ostobasag csak a szivre halgatni abban az estben ha mi valamit nagyon szeretnenk de az eszunk es a tapasztalatunk azt mondja az eredmeny annyi sem lesz:``hogy (már bocsánat a kifejezésért) leszarlak``
VálaszTörlésIgen, ez így van ... értelmetlen fej nélkül rohangálni. Ha tudatos az ember akkor inkább hagyni kell az egészet. Az erőltetett körök és futamok már rég elkárhoztak, mégha tegyük fel van némi apró pozitív oldala is. És itt jön az a közhely, amit ezek után mélyen megvetek. Mégpedig, hogy a kitartás mindennek a kulcsa. Mindent el lehet érni azzal ha kitartó vagy. Fenéket...
VálaszTörlésÉs pontosan ezért menekültem el a tegnap egy helyzet elől. Csak csűrnénk-csavarnánk. Ezután pedig ugyanoda lyukadnánk ki, mégpedig, hogy elfelejtük egymást.