Az internetre gyakran felkerülnek különböző videók, amik a bajba jutott kutyák segítéséről szólnak.

Az imént láttam egy ilyent. Elgondolkodtató. Ugyebár a kutyák ösztönös lények, azt mondják róluk, hogy nem éreznek és nem gondolkodnak. Viszont az a boldog, hála-szerű megnyilvánulás, amit képesek kimutatni, miután megbizonyosodnak arról, hogy segíteni akarnak rajtuk, megmagyarázhatatlan. Nem állítom, hogy ezek érzelmek, mert nem tudhatom mi jár egy kutya fejében, de inspirált, mivel, ha legalább annyi szeretetet képesek lennénk adni egymásnak, mint amennyi hála ezekben a kutyákban van, akkor máris boldogok lennénk. Vagy.. szűkítsük a kört inkább, mivel nem elvárható, hogy mindenki szeressen mindenkit, de legalább azokat, akiket elméletileg szeretünk, azokba fektessük a megerőltetést, hogy igenis szeretem, kimutatom és értékelem a másikat, mert ugyebár késő rájönni az emberi értékekre és arra, hogy mennyire szeretem ha már elveszítettem valakit. (Közhely, tipikus, mindenki tudja, de kevesen értik, és mégkevesebben szeretnek.)

Aztán egy nem ide vágó, de annál bölcsebb tanács:

Ha párod van, kérdezd meg tőle, hogy boldog-e melletted.. ha azt válaszolja, hogy nem, akkor tudd, hogy jobban kell szeretned. Ha azt válaszolja, hogy igen, nézz mélyen a szemébe és kérdezd meg tőle újra.

A szeretet nem csak abból áll, hogy a másik életében részt veszünk, hanem abból is, hogy törődöm a másikkal.