Vannak dolgok, amiről nem kéne, hogy tudjunk, aztán mégis tudunk. Talán a sors akarja így, talán csak puszta véletlen... de minden megváltozik, ha tisztában vagy azzal, amivel normálisan nem kéne tisztában legyél.
Ilyenkor történik az, hogy röhögsz kínodba azon, amin igazából sírni kéne. Vagy dehogyis, nem érdemes sírni  rajta, mert nem ér annyit. Mondanám úgy, hogy inkább siralmas. Bár az nem tudom mennyire másabb az előző megfogalmazásnál.

Az éjjel három órai, fogmosás utáni sütizést nemigazán ajánlom senkinek, mégis most pont azt csinálom. Hiába, ha az ember általában éjjel járkál hazafele, akkor nem ragad le a szeme csak úgy azonnal. Főleg ha a szabadnapján csak annyi aktivitást végez, hogy felmos... egy régi kedvenc blogolvasóm erre csak annyit mondana, hogy jó nekem, hogy csak ennyi problémám van. És egyet értenék, mert tényleg jó.
Mondjuk az egyik este egyedül hazajövős, útszéli hullát találtam esetet nem kívánom senkinek ... dehát ennyi izgalom kell. Viszont apukámat idézve: be vagyok oltva. (Ez annyit takar, hogy még pár éve megmutatta, hogy hányféleképpen tud meghalni egy ember. No persze nem ő végzett velük, hanem a halál ezer arca. Szóval attól a perctől kezdve, hogy láttam a filmet Ő megnyugodott, hogy engem majd soha nem kell vigyen pszichológushoz, ha szembekerülök a halál valamelyik formájával. ) Jesszusom, de pszichóeffektus ... de micsináljunk, ez a realitás.

Mindig is problémát okozott nekem az a kérdés, hogy hogyan győzzük le a félelmeinket.
Általában csodálkozva néztem, mikor valaki azt mondta: én már nem félek a pókoktól, vagy mástól, vagy akármitől. Mint egy gyerek, aki még elhiszi azt, hogy létezik Alíz csodaországban.
Na jó, ez most kissé  túlzás, de kb ilyen drámai túlreagálásokkal kezelem azokat a dolgokat, amik nekem félelmet okoznak. Aztán csak húzom, nyúzom, csavarom, eldöntöm hogy nem félek, aztán mégis... bonyolult.
De... lényegében nem is ide akartam kilyukadni. Amit legszívesebben leírnék, azt sajnos nem írhatom, mert akkor eltűnne az az illető akinek lennem kell. Vagy nem mert lehet, hogy többen ismernek, mint azt én hinném.
Talán azt a könyvet, ami számomra nyitva van, más is olvassa. Ez olyan mint mikor azt hiszed, hogy valamit te irányítasz, aztán pofára esel mert rájössz, hogy még a lehető legminimálisabb pontig sincs a kezedben.
Nos, azt hiszem rájöttem, a határozottság nem  tartozik az erényeim közé. Ez a bejegyzés is bizonyítja. Folyton mellé beszélek ... kit érdekelnek perpillanat a félelmek? Engem hidegen hagy ... csak fogorvoshoz kell mennem, és attól félek, de ez eltörpül. Ami a lényeg az az, hogy azt hittem valami olyannak lettem része, ami nekem nem számít. Aztán ez a visszájára fordult. A fagyi visszanyalt, hogy ne mondjak csúnyát.

Hamar telik az idő. Áprilisban nyitottam ezt a blogot, és még mindig idegen. Olyan mintha pár hete lett volna. Hiába, relatív az idő és ez szinte minden nap biztosabbá és biztosabbá válik bennem. Talán ennek az ellenkezőjéről nehezebben tudnának meggyőzni, mint arról, hogy nem létezik Isten.

Érdekes... van, hogy egy nap iszonyat lassan telik. Mégis a hónapok gyorsak. Meg mind az, mikor csak úgy pörög, mint mikor állsz és nézed és ő csak úgy eltűnik. Mintha ott sem lett volna. Vagy te tűnsz el. Halandzsa, de jobb keszekuszás gondolatmenet nem jut eszembe perpillanat.

Azt hiszem már 6 év telt el életem legmeghatározóbb pillanata óta. Mégis még mindig a mai napig meghatároz. Úgy 3 éven keresztül tudtam követni, hogy éppen hányadik évnél járunk, de mostmár nem. Ezzel kapcsolatban is azt érzem, hogy mintha tegnap lett volna. És hiányzik, ugyanúgy mint azon a napon, mikor nem értettem, hogy miért nem látom  többé.
Istenem, bárcsak visszaforgathatnám az időt.

Van, hogy csak úgy elegünk lesz. És megtanulunk elengedni ... hosszú idő után érezni tudjuk, hogy nincs szükségünk arra a dologra, ami oly sokáig rabul ejtett. Csak az a gond, hogy ehhez lehet évek kellenek. Ami meg ha úgy vesszük időpocsékolás. Szánhatnánk más fontosabbra azt az elpocsékolt időt, de valahogy mégis így kellett lennie. Bonyolult... de örülök, hogy eljutottam arra a szintre, amire.

Emlékszem még a régi december hatodikákra. Amikor reggelente izgatottan tapostunk ki a konyhába és láttuk a Mikulás hozta ajándékok sötétben kirajzolódó árnyékos alakjait. Már az is felemelő volt. Talán még felemelőbb, mint maga a bontogatás. Izgatottság volt bennük, mikor még nem tudtunk mit rejtenek a cipőink. Sosem kaptunk nagy dolgokat... de nem is baj. Tudtunk örülni annak a picinek is.
Olyankor megszűnt a világ. Elfeledkeztünk mindenről.  Még arról is, hogy iskolába kell menni. Ha anya nem szól, képesek vagyunk az egész napot ott tölteni a cipők előtt. A december hatodika reggelek olyanok voltak mint a hétvégék ... hiányzik...

Előfordul, hogy az emberek körülöttünk(vagy nem is körülöttünk,  hanem inkább a környezetünkben(mert a körülöttünk túl személyes szó ezekre az emberekre vonatkozóan)...) mondanak olyasmit, ami bizonyos idő elteltével, vagy cselekedetek lebonyolításával hitelességét veszti. Aztán a bamba csak néz, hogy hova is kéne tenni azokat a hitelvesztett megnyilvánulásokat. Nem értem miért van ez... miért mond az ember olyasmit, amit később meghazudtol? Vagy ilyen gyorsan változik az emberek véleménye? Gyerekes ...

Szinte tökéletesen letudnám zárni magamban ezekkel az emberekkel a kapcsolatokat, hogyha nem lennének dolgok, amik hozzájuk fűznek. Dolgok, amik úgy önmagukban jó lenne ha megmaradnának, a személy nélkül. De sajnos ez nem megy. Mindig egybe kapcsolódnak, és vagy mindkettő, vagy egyik sem... vagy a dolog és félig az ember. Ez utóbbiban vergődök, amiből kezd elegem lenni, mert egyre jobban érzem, hogy a dolog többet kéne érjen, minthogy egy kijelentését meghazudtoló személyhez fűzzem.

Hatások. Aztán az elvárások. Utálom őket. Ahogy a gyomoridegtető időszakokat is. Eltart úgy... egy ideig. És nem épp rövid ideig.

Írhatnának már feliratot a PA4-hez ....

De a képébe vágnám, hogy semmi köze hozzá. Privát magánnyomorom... amíg nem az övé, szarjon le. És a többi másik is, akiknek pletykálhatnékjuk támad.

Elcseszett egy időszak ez. Minden a feje tetejére állt.  De szerencsére tudom kezelni, mégha néha dührohamozok is.

Csak lenne már időm. Annyi minden van, és mégsincs. Hihetetlenül hiányzik az ami én vagyok. Unom már azt ami lennem kell.

De voltak ám kikapcsolós szituációk is ebben a ne mondjak csúnyát de elcseszett hónapban.

Van, hogy csak nézed. És próbálod leolvasni az átok arcáról, hogy mi jár a fejében. De nem tudod. Csak szerencsétlenül ülsz előtte és motyogsz. Ránevetsz, ő vissza... de mégsem. Azért mert nem úgy teszi, ahogy azt elvárnád. Hülyeség. És nagyjából két hetes történet. Csak úgy eszembe jutott ezen inspirációszegény időszakban. Valamit érzem, hogy jó lenne kiadni, de amíg nem tudom, hogy mit, csak ilyen lejárt, értelmetlen zagyvaságok lesznek. Vagy nem lesznek, mert általában nem írom le az ilyen kitöréseim. Ez is csak úgy jött, mert hiányoztak a pillanatok, amikor látom, ahogy telnek a sorok.

Egyre monotonabb a körülöttem lévő kavalkádos létezés. Keszekusza gondolatokkal teli olyan ígéretek sorozata saját magamnak, amiket még én sem hiszek el. Reményadós szituációkat gyártok, ami talán csak ennyi és semmi több.