Van mikor már annyira fáj valami, hogy tudod: el kell engedned.
Magad miatt ... mert csak érlelődsz egy olyan szituációban, amiben csak te veszel részt, holott a másik sokkal jobban kéne szenvedjen.
Nehéz... de nincs mit tenni.
Elérsz egy olyan pontra, hogy már attól fáj az egész, hogy ennyire hidegen hagyja, és te még mindig csak ugyanazt és ugyanazt éled meg magadban.
Tehát a második fele ....hogy legyek egészen konkrét.

Mi rosszabb a paranoiánál? Szerintem semmi.
Vagy mégis talán az, mikor már tudod, hogy túlzottan paranoiás vagy és mégsem tudod leküzdeni.
Vagy tényleg van okod erre?
Az a rossz, hogy az embertársak sosem őszinték. Vagy legalábbis a többsége nem. És talán ez idézi elő, mivel lehet ha őszinték lennénk, ez nem alakult volna ki.
És ismét (vagy még mindig) az emberiség a ludas (nem csak ezért). Hiszen minden olyan egyszerű lenne ha őszinték lennénk egymással, még ha a másiknak ez fáj is.
Persze akkor ott jön az az irónikus dolog (tudományban visszacsatolás), hogyha mindannyian őszinték lennénk, nem lenne önbizalom az emberekben.... semmi sem jó, sehogy sem.
Ezt a konklúziót már levontam itt párszor... (és még néhány ezerszer lefogom.)
De tényleg így van...
Ha az ember ha picit is gondolkodik, rájön, hogy minden olyan tökéletlen, értelmetlen. Ezért van az, hogy meg vagyunk áldva ezzel az öngyilkosságos maszlaggal.
Ha jobban beletekintünk rengeteg gondolkodó lett öngyilkos. És talán azért mert annyira belefáradt a fentebbi konklúzióba és élet értelmetlenségébe, hogy már azt látta: nincs visszaút.

Talán erre az a mentsvár, hogy minden energiánkat abba fektetjük ami igazán kikapcsol, lefoglal, megnevettet, közben nem törődvén az esetleges paranoia veszélyeivel.

Ez most értelmetlen, de úgyebár mint említett volt régebb is az ember magából indul ki. A környezetéből, tapasztalataiból ....

Az öngyilkosságos része pedig csak példa volt.

Mi nők rettentően függünk a férfiaktól, még akkor is ha ezt nem valljuk be. Aztán elérkezik egy olyan pont, amikor már annyival is megelégszünk, ha csak ott van mellettünk egy ellenkező nemű. Nem kell úgy semmi, csak annyi, hogy rád nézzen, feléd hajoljon, kimondja a neved, vagy kérdezzen valamit. Ez valamennyi elégedéssel tölt el és jól esik egy nő lelkének.
Érdekes dolog ez, és egyáltalán nem értem, mert egy nő ha logikusan gondolkozunk nem erre vágyik ...
Vagy néha csak spontán megelégszik. Szerintem ez már szomorú dolog, mert az azt jelenti, hogy az illető viszonylag magányos. És már bármivel beéri, csak legyen valami.

Az előbb eszembe jutott az a szó, hogy "szörnyű". Annyi mindent magába foglal. Annyi emléket és érzést hordoz, hogy hosszú elmondani. Mégis ez a piciny szó összefoglal.

Mint következtetni lehet nem épp pozitív tényezőre utal. Inkább valami olyasmire amitől menekülsz. Kilépsz a szobádból és  magad után hagyod, odabent, ami sajnos ott marad és mikor visszatérsz az ugyanazzal a lendülettel, ahogy becsukod magad mögött az ajtót, visszatalál hozzád.

Nem lezárod csak elnyomod. Találsz dolgokat, amik elterelnek róla, de nem szüntetik meg.

Idő kell, hogy megszűnjenek. Vagy csak álltatja magát az ember ezzel az időhistóriával? 

Aztán ott vannak az emlékek, képek, írások, amik ... nem is tudom ... tűz által kéne veszniük ... hamár képtelen vagy félvállról könnyűnek venni. De lehet egyáltalán az érzéseket könnyűnek venni? Nekem sosem sikerült. Valami mindig elnyomott valamit. Valami intenzív, talán valami újabb negatív... vagy pozitívnak induló később negatívvá váló baromság.

Hülyeség olyasmivel foglalkozni, ami meg sem érdemli, de ugyebár köztudott, hogy az ember mennyire intenzíven képes olyasmivel törődni, amivel nem kéne. Ami annyit sem érdemel, hogy meglásd a szituáció által generált pozitivitásokat. De fenéket, mikor ért meg az ember olyat, hogy intenzívebben élje meg a pozitívat, mint a negatívat?

Fenébe, hogy hiányzol te idióta...

Érdekes végigélni azt a folyamatot miközben valaki levegőnek sem néz. Pedig elmondások alapján fontosnak voltál titulálva, általa, és nem csak spontán erőltetésből fakadó, ember által reménygenerált illúzió a dolog.

Egy idő után(mikor már realizáltad, hogy ez tényleg nem keres a számodra már-már katartikus döntésed után) csak nézel mint egy marha, hogy ez tényleg ilyen könnyen elfogadja, ahogy kilépsz az életéből?
Mondjuk... Erős túlzás, hogy elfogadja.... hogy őszinte és színvonaltalan legyek: leszarja.
Te meg gyötrődsz szépen a tudatosulás határain, amiket végül ilyen reményvesztett állapotok uralnak, ki tudja meddig.
Végül jönnek azok a gyönyörű miértek, amikre nincs válasz, és inkább csak menekülsz a gondolattól, hogy gondolj rá....
De sajnos nem lehet menekülni, mert bár odanyögtél neki egy erőltetett véget, a pontot az ő magyarázata tette volna az i-re.

Szóval most vagy erős leszel és eltemeted magadban a hiánya okozta fájdalmat, remélve, hogy kis idő és nem fog már fájni a fentebbi eszmefuttatás, vagy elküldöd neki ezt a bejegyzést, remélve, hogy végre legalább kimondja, hogy "nem érdekelsz".

Ez már az egó-tól füg. És ha elküldöd neki, akkor az azt jelenti, hogy nagyon fontos személyt vesztettél el.... ha nem, akkor büszke vagyok rád.... mert a becsületeden nem esett csorba.

ötszáz nap ...

"Ha visszagondolsz az időre, amit együtt töltöttél valakivel és sokat agyalsz rajta, beugranak az első intő jelek.
Két lehetőség van: vagy egy gonosz, rideg, érzéketlen, aljas emberi lény... vagy... egyszerűen egy gép. Mint a Small Wonder-ben Wiki."

Nem minden szó igaz, ami szép ...

Goodbye my only (love) friend....

Van az a gyakran használt modern megfogalmazás, miszerint "off-on" vagyok. Van aki így értelmezi, van aki úgy, de a lényege szerintem egy és ugyanaz.
Olyankor kikapcsol az ember agya. Ezt mindig előidézi valami. Egy személy, egy esemény, vagy akármi más, ami az ember életében fontosnak volt nyilvánítva.
Szerintem olyankor hasonlít az ember legjobban egy ilyen élőhalottra. Csak épp maszka nincs rajta.
Aztán mindenki kérdezi, hogy mi a baj... de te nem tudsz válaszolni. Egyszerűen azért, mert annyira szugerál egy ilyen negatívitás, amit a személy vagy esemény idézett elő, hogy á, inkább hagyjuk az egészet.
Vagy talán azért hagyod, mert túl bonyolult, (vagy elmondani sem tudod), mivel annyira uralmába kerít a fentebb említett állapot.

Még mindig nem lettem teljesen "on"... azért tűnhet szétesettnek az erőlködő gondolatmenetem.
De mindig van "restart" gomb, amit néha muszáj megnyomni, még akkor is, ha azután nem indul újra rendesen rendszer.
Viszont ha mégis szétcseszed az operációs rendszered, telepítsd újra, azaz felejts. Csak találd meg a megfelelő szakit.
Sok sikert mindenkinek, aki a cipőmet hordja.