amikor nem megy az önkifejezés

Bizonyos emberek falakat emelnek maguk köré, s alig várják, hogy valaki ledöntse ezeket a falakat, s ha ez nem történik meg, örökre ismeretlenek maradnak.

Arthur Hailey

Van úgy, hogy az embernek nincs mit mondania, és már csak egyedül akar maradni. És az egyetlen, akiről szívesen hallana valamit, nem jelentkezik.

Az nem normális, ha az ember egyedül alszik el. Ha valaki szívverése helyett azt hallgatja, ahogy odakint csöpög a csap.

Bartis Attila

- Nem hittem volna, hogy lehet szörnyűbb annál, mint egyedül maradni az éjszakában.
- Pedig van. Egyedül maradni a tömegben.

Babylon 5 c. film

Jól berendezkedtem a magányban, vagy ki tudja, lehet, hogy a magány költözött otthonosan belém. Mindenesetre ellaktunk így együtt.

Karafiáth Orsolya

Utálom az ilyen megszokott bevezetőket. Mint például a "Mindenki életében van egy olyan pont..." , vagy "Előfordult már, hogy..."
Amikor elkezdenék írni valamit, soha nem tudom, hogy vezessem fel. Egyszerű lenne az ilyen sablonos bevezető, de én nem erről vagyok híres(mondjuk alapjáraton nem teszek szert nagy hírnévre, az élet akármelyik területén sem.). Általában mindig mindennek a közepébe vágok. A vitákat is a kellős közepéről kezdem. Talán ezért van az is, hogy az emberek ott hagynak a vitámmal együtt, még mielőtt igazán belelendültem volna. Vagy csak nem bírják a vitatkozási stílusomat, mert azt őszintén bevallom, elég kemény tudok lenni.
Mióta alkalmazom ezt a "ne törődjünk ki mit mond" életstílust eléggé az emberek képébe vágom azt amit valójában gondolok. És ez tetszik. Persze... vannak  emberek, akiknek nem mondhatom csak úgy spontán a szemébe, mert például munka ugyebár kell, és van, aki nem érdemli meg. Ja, és vannak akiket szeretek. De a többiek már nem érdekelnek.

Nos, ez volt a rövid bevezetőm asszem.
Szó mi szó, vannak ilyen nem szeretem dolgok az ember életében. Nekem például egy ilyen momentán a távolság. A kilóméterek, amiket néha már úgy érzem, hogy képtelen vagyok elviselni. Aztán mégis mindig valahogy túlélem, és telnek a napok valahogyan. Viszont az a baj, hogy csak úgy telnek ... Pont a tegnap este jöttem rá arra, hogy, mielőtt elkezdődik valami, akkor van egy életünk. Vannak fontos dolgaink, amik örömet nyújtanak. Viszont érkezik egy váratlan fordulat, ami felborít mindent. Már azok az értékek, amik régebben a legtöbbet számítottak, úgy a második helyre kerülnek. Nincs is ezzel gond, végülis ...csak kissé érdekes, hogy egy amúgy fontos dolog mennyire értéktelennek bizonyul ha megnézed az azután következető első helyen álló fontosat.
Olyankor nem jó ez, amikor az a fontos csak úgy eltűnik. Azaz valamilyen szinten ott van, de mégis elválaszt tőle a távolság. Tudod, hogy visszakapod, csak vári kell rá. Mégis, ennek ellenére,  néha már belefulladsz a tudatba, hogy valahol van, de nem ott ahol te,

Furcsa lények az emberek ...Sosem tudni, hogy mi jár a fejükben. Vajon tényleg az, amit általában kimondanak? Ezt nem tudom miért, de kétlem. Ha már csak magamból indulok ki, előfordul, hogy valamit csak azért mondok, hogy elmeneküljek, vagy ne jöjjön elő az a viszontagságos drámai produkció, amit néha kreálni szoktam.

Ha lehetne egy szuper képességem, akkor az lenne a biztos választottam, hogy nem mindig, csak néha(amikor én akarom) belelássak az emberek  fejébe, hogy mi lehet a mondatok mögött? Mit érez? Mit gondol? Meg ilyenek ...

"Nem várhatod el, hogy az elefánt fára másszon."

Rég nem írtam már. (És ezzel csak az a baj, hogy egyre gyakrabban és gyakrabban kéne ezt írnom, mivel minden megfordul a fejemben csak az nem, hogy blogoljak.)

Mi történt mostanában?
Nem sok jó, sem rossz. Csak stagnál minden. Fejlődöm, tapasztalok és néha csak úgy elvagyok a magam önsajnáltatásával. Ez utóbbit próbálom leküzdeni egy Quimby dalszöveg részletecskéjével, amit ki is biggyesztettem a falra.
Mindig úgy vagyok, mintha lenne valami okom arra, hogy önsajnáltassak, de aztán, ahogy telik az idő és jönnek az új dolgok, rájövök, hogy hmmm: nem is értem miért sanyarogtam, hiszen most jött valami rosszabb.
Tehát... vannak az ilyen ördögi körök. Ez most pont az.

Emlékszem régebben mindig nagyok voltak az elvárásaim, ami az embereket illette. Aztán ezt leküzdöttem. Már nem nézem az emberek hibáit, és ha észre is veszem őket, tudom, hogy semmi nem tökéletes. Mégis egy ehhez fűződő csatában veszek részt perpillanat. Attól, hogy elfogadom őket még vannak elvárásaim, amiknek  az ember személyiségéből adódóan nem tud megfelelni.

Rá kell jönni mindenre, és aztán már kezeltük is, meg ne kínozd az elefántot a fára mászással. Ha valaki nem képes rá, akkor nem képes és ennyi. Ezt vagy elfogadod, vagy akkor hagyod az embert a pics*ba.

"Ne mindig azt akard, ami nem a tiéd,
Értékeld azt, amid van."
Talán amikor erre ráeszmélünk, tudatosítjuk és befogadjuk az életünkbe akkor picit jobb lesz minden. Az ember hajlamos az önsanyargatás tetőzését is tetőzni. Kreál mindenféle negatívat, szenved, eldönti, hogy milyen szar neki, de nem látja azt amilye van. Miért van ez? Mert arra vágyik amilye nincs.
Közhely, megint csak. De ha az ember nem képes a közhelyeket felfogni, akkor mit? ...Meg lényegében az egész élet közhelyekre alapul.

Másik rossz dolog ... a félszek. Ha valakit nagyon szeretsz, akkor néha a dolog már abba megy át, hogy félted. Olyannyira, hogy már szinte azt érzed, hogy másnap már meg is halt. Ez a valaki után szeretetből ragaszkodás elég torz illúzióképeket szül néha.

Harmadik... ne pazarold az időd. Sokszor van, hogy várunk, hadd teljen, minél hamarabb, mert tegyük fel várunk valamire. Elfecsérelünk csomó másodpercet. Nem csinálunk semmit, mert várunk. Így kell pazarolni.

Az internetre gyakran felkerülnek különböző videók, amik a bajba jutott kutyák segítéséről szólnak.

Az imént láttam egy ilyent. Elgondolkodtató. Ugyebár a kutyák ösztönös lények, azt mondják róluk, hogy nem éreznek és nem gondolkodnak. Viszont az a boldog, hála-szerű megnyilvánulás, amit képesek kimutatni, miután megbizonyosodnak arról, hogy segíteni akarnak rajtuk, megmagyarázhatatlan. Nem állítom, hogy ezek érzelmek, mert nem tudhatom mi jár egy kutya fejében, de inspirált, mivel, ha legalább annyi szeretetet képesek lennénk adni egymásnak, mint amennyi hála ezekben a kutyákban van, akkor máris boldogok lennénk. Vagy.. szűkítsük a kört inkább, mivel nem elvárható, hogy mindenki szeressen mindenkit, de legalább azokat, akiket elméletileg szeretünk, azokba fektessük a megerőltetést, hogy igenis szeretem, kimutatom és értékelem a másikat, mert ugyebár késő rájönni az emberi értékekre és arra, hogy mennyire szeretem ha már elveszítettem valakit. (Közhely, tipikus, mindenki tudja, de kevesen értik, és mégkevesebben szeretnek.)

Aztán egy nem ide vágó, de annál bölcsebb tanács:

Ha párod van, kérdezd meg tőle, hogy boldog-e melletted.. ha azt válaszolja, hogy nem, akkor tudd, hogy jobban kell szeretned. Ha azt válaszolja, hogy igen, nézz mélyen a szemébe és kérdezd meg tőle újra.

A szeretet nem csak abból áll, hogy a másik életében részt veszünk, hanem abból is, hogy törődöm a másikkal.

blokkok

"Egy kapcsolat olyan mint egy rossz beteg. Folyton ápolni kell, máskülönben meghal." - állapítottam meg magamban ezt a ma reggeli kómás utazás során. Ezzel még most sincs bajom, viszont így a nap végére helyesbítenék.
Igaz a mondás, és most saját bőrömön is tapasztalom, hogy előbb magunkat kell ápolnunk, gyógyítanunk aztán az esetleges kapcsolatokat, hiszen lényegében saját magunk vagyunk felelősek a kapcsolatainkban felbukkanó problémákért.
Nem egyszerű dolgok ezek.

Sokat gondolkoztam azon, hogy miért gyártunk úgymond blokkokat magunkban, amikről bár tudjuk, hogy rosszak, mégis alig tudjuk leküzdeni őket. Ezeket általában a végletekig toljuk. Mindig úgymondván akkor markolunk rá a kötélre teljes erőnkből, ha már annak az utolsó pár centiméterét érjük el. Persze ha rámarkolunk, mert a blokkok esetében elképesztően meg kell ijednünk ahhoz, hogy rávegyük magunkat a leküzdésre.
Ilyenkor az ember átgondolja, hogy hamarabb  kellett volna cselekedni, csak az a baj, hogy ez a fránya faj hajlamos az utolsó momentumokig halasztani.

Csak még sok férjen a pohárba, mert a tudatosított blokk a legrosszabb féle fajta...

Az a baj a mese és a való világ közötti párhuzammal, hogy mindkettő másképp vetíti a herceg és hercegnő viszonyát. A mese egy olyan illúzióképet alakít ki, ami a való világban szinte nem is fordul elő. A mesebeli hercegek csak hazugságok. A létező világ hercegei sosem esedeznek olyan szinten a hercegnő kegyeiért, mint ahogy az a mesékben tálalva van. A hercegnők pedig azt hiszik, hogy  talán lehetséges. Pedig oltárira nem ... azért sírnak, mert nem a mesebeli herceg a valóság, csak ők ezt nem mindig tudják.

Mennyi az esélye annak, hogy látsz egy hullócsillagot?
Nem kevés, ha tudod hol kell nézni és mikor. Ezt nem mindig tudjuk, ezért van az, hogy hátat fordítunk épp akkor, mikor hullócsillagot láthatnánk.
Így van az élettel is ... van, hogy nem veszünk észre dolgokat, amik értékelhetőek, mert nem tudjuk, hogy értékelnünk kell őket. Viszont... ha gondolkozunk egy kicsit és átlátunk dolgokat, akkor könnyen rájöhetünk, hogy igenis vannak értékelendő dolgok az életünkben.
Tanuljuk meg meglátni a hullócsillagokat.

Egy nap alatt sok minden történhet. Csomó dolog ugyanazon a napon... van aki élete legjobb hírét kapja, van aki örül és boldog. Előfordul, hogy valaki éppen bánatos, míg egy másik ember élete legjobb pillanatát éli át. Van akinek gyermeke születik és van aki meghal. E legutóbbi ihlette szerény kis írásomat. Mindegy melyiket éli át az ember, az élet megy tovább. De nem mindegy, hogy hogyan. A halál nehéz dolog, néha megemészthetetlennek tűnik, de ha helyesen tudunk hozzá állni, akkor  észrevesszük, hogy mennyi minden maradt az ember után, akit elveszítettünk. Ott vannak a tanulságok, emlékek, tárgyak és még sorolni lehetne, de ez már embertől függ.
Talán az a bánat, ami bennük születik valaki elvesztésekor az nem is annyira rossz. Az csak egy életérzés arra, hogy mennyire szerethető volt. Örüljünk a bánatnak, mert ebben nyilvánul meg az ember valódi értéke azután, hogy elveszítettük.