Szeretek biztosra menni. Ez az egyik hátulütőm. Emiatt stresszelem magam még akkor is ha minden biztos. Mindig találok kibúvókat, amik úgymond veszélyek, hogy na igen, ha ez megtörténik, nem jön össze az adott szituáció. Negatív bevonzás tudom, de picit olyan lenne elmagyarázni nekem, hogy ne stresszeljek, mintha egy vaknak ecsetelnéd a zöld színt, és idegeskednél, hogy miért nem képes látni. Szóval nonszensz és abszurd.

Nem tudom milyen lennék ha sosem stresszelnék. Valószínű, valami (nem akarok csúnyát mondani de..) bebaszott drogos látszatát kelteném, aki állandóan csak vigyorog és hülyeségeket beszél. Talán a stresszem tesz komollyá. Komollyá... vagy csak azt hiszem, hogy komollyá tesz. Inkább hülye, idegesítő, hisztis picsává.

Tudnunk kell hálát adni. Megköszönni. És tudnunk kell kezelni a nyomasztó helyzeteket. Ellenállni vágyaknak, érzéseknek, dühnek. Ellenállni, hogy elmond az igazat, azt amit érzel és amit tenni szeretnél.
Hogy miért? Nem tudom. Lehet nem is kéne ezeket tudni. Csak élni, ahogy jön ... nem törekedni. Spontán lenne minden. Csak akkor valószínű kirekesztene a társadalom. Ahogy Tomi is írta: " csak az ül a tűz köré, akit e képmutató világ bevesz hívei közé. "

Hozunk rossz döntéseket.
Például mikor kapsz egy ruhát, de aztán nem hordod sosem, mert  rájössz, nem tetszik a szín, vagy a szabás, vagy a pántja...
Így vagyunk emberekkel is. Valami ha nincs meg az első pillanatban, hiába próbálkozunk, úgysem sikerül közel kerülni. Aztán csak magunkat kínozzuk azzal, hogy próbálkozunk ...
Meglepően naív voltam ezen a nyáron. Pedig amúgy nem vagyok emberekhez ragaszkodó típus, mégis tepertem egy ember után ... már amennyire lehetett és a büszkeségem hagyta ... pedig hmm, hányszor tettem volna többet.
Mindegy. Mostmár mindegy. Nem szabad ragaszkodnunk senkihez és semmihez. Csak saját magunkhoz.  Csak az én van magunknak.
Mostmár azt a világot éljük, hogyha még megpróbálsz segíteni, törődni a másikkal akkor is ellök...  vagy csak spontán nem törődik. Hát akkor csessze meg, egyedül. Vagy akivel akarja.

Akarat.
Olyan dolog, amit mi alakítunk. Vagy az élet? ... szerintem ez utóbbi, csak első jutott eszembe, mert számomra az közhely.
Mit akarunk?
Ami számunkra jó. Amit az élet elrendez, hogy jónak lássuk. Vagy nem is ... amire vágyunk, az az akarat. Azt akarjuk, azért bármit megtennénk, ha az akaratos szívünkre hallgatunk. De aztán ez alakul... van hogy csak beérjük dolgokkal, ha nem jön össze.

Szép az akarat, mert reményt nyújt. Szép, csak makacs, magánakvaló, önfejű.... de mindennek van hátulütője, szóval el kell fogadni.

Olyan nehéz hiányokat pótolni. Legyen az akár egy picike lény hiánya, jobban érezni mint akármilyen vágást vagy szúrást. Olyan gyomorszorító. Érzed a szíved dolog ez ... de legalább volt értelme. Isteni gondviselés. ... remélem nekik is. Bár valahol kegyetlen, mégis saláta effektus.(Kár hogy az az értelmező kéziszótár ami a saláta effektust tartalmazza csak az én fejemben van ... meg a barátaiméban.)

Más űrök is vannak ám. Az is szorít. A kettő, vagy három egyben meg gigantikusan szorító. Azt hallom folyton, hogy lemondani... bár lemondtam, mert azt kellett tennem, de akkor is ott van. Ha nincs is tapintható formában(és kijelentem, nem kellenek tapintható dolgok, hogy legyen és ahhoz sem, hogy hasson). Csak kérdezni tudok(amit egyébként nem szabadna) azaz, hogy miért.

Néha csalódok, néha pedig meglep a társadalom néhány lénye .... Nem is csak meglepődés, hanem inkább kellemes csalódás, meglepődéssel fűszerezve. Most felhozhatnám azt a közhelyt, miszerint ne ítéld a külsőt ... ezt kell tennünk, mert lehet akár a segítőd az illető zordság ... csak remélem nem átverés volt az ígérete.

Sokan nem is tudják mennyire bántanak minket. Nem kell ahhoz szó, vagy tett, vagy cselekedet(bár e harmadik ugyanaz mint a második, csak szépen rímelt).... szóval nem kell ahhoz semmi, csak úgy valami. Pici dolgok ... amik fájnak, és szégyen, mert igen az... nem szabad hagynunk, hogy érzelmeink irányítsanak ... illetve nem szabadna ...
No mindegy ... megyek, lássuk mi az a Voynich Kódex... hátha lefoglal.

Nem értem az embereket .... csodálkoznak, hogy antiszociális vagyok? Én nem .... az a megfogalmazhatatlan instabilitás, ami az emberi kapcsolatokat manapság jellemzi botrányos. Legalábbis számomra. Nem tudok, és nem is akarok valakivel csak azért jóba lenni, mert félévente egyszer összefutunk és nevetünk egy jót ... de sajnos azt vettem észre, hogy az embereket ez dominálja elsősorban. Mi van velük? Kihalnak lassan az igazi barátságok és társaságok ... szomorú.

Szerintem túldrámázom, mert nekem nem az a fontos amit fentebb leírtam ... legalábbis a mai társadalom szemével van túldrámázva. Nem szeretek úgy közel kerülni valakihez(és mégis megtörténik), hogy azután nem beszélünk heteket ... hónapokat, éveket, fényéveket... dehát alkalmazkodom, én is ahhoz aki valamilyen szinten fontos, csak kissé elferdült(én szememmel).

Most picit elgondolkodtam azon, hogy az ezelőtt két perces bloglátogatóm az talán nem én voltam?
Nem tudom, hogy működik a rendszer, mert én kb mindig be vagyok jelentkezve blogra, de ha tényleg engem is kijelez, mint blogolvasót, akkor siralmas az egész....

Most erről eszembe jutott valami, amit nem tudom sikerül-e megfogalmazni, mert  most inkább lefeküdnék, csak vizes a hajam, szóval meg kell várnom amíg megszárad(mert ha elfeküdném, vagy hajszárítóznám(amim nincs is) akkor tök keszekusza szénaeffektusos lenne reggelre.) plussz nyűgös is vagyok.
Tehát, tárgyra vissza... eszembe jutott, hogy régebb, mikor még előző blogomat írtam, tudattam az emberekkel, hogy nem érdekel kik olvassák, amit írok ... lényegében most sem érdekel, de azért néha jó lenne ha nem érezném magam teljesen idiótának, hogy csak a falaknak firkálok.... sehogy sem jó ... semmiben...

Észrevettem, hogy rengeteg menyasszony tök depis fejet vág az esküvős képein ... néha elgondolkozom, hogy vajon tényleg boldog akkor? ... aztán rájövök: valószínű igen, mert ha nem lenne az, kb biztos, hogy nem ment volna hozzá az adott fószerhez. De akkor miért van depis fejük? ... talán mert amolyan beállított pillanatfotók azok ... egy komoly mondat után, egy meghitt pillanatban ... vagy csak spontán odafigyelt valamire... a képek hazudnak. Annyira nem vagyunk önmagunk rajtuk ... és sokszor ez pusztítja az ember önbizalmát ... például egy eltátott, mély pislogásos bénázás ...Hmm... most teljesen eltértem a tárgyról.... hiába, már régen rájöttem, hogy nem tudok értelmes példákat felhozni.

Vannak emberek, esetek, tévedések, amik feltupírozzák a szürke hétköznapokat. Mélyen beékelődnek lelkünk, fejünk, szívünk legmélyébe, aztán már téphetjük ha tudjuk, mert olyan, mint a pillanatragasztó...  oké, hogy le lehet tépni, de jön a bőröd is ...

Minap gondolkoztam egy ilyen noname blogon ... ami tényleg olyan, hogy semmi ismerős nem olvassa és ott tényleg tisztán leírhatnék mindenemet ... nem tudom jó lesz-e, sőőőt, azt sem tudom, hogy lesz-e, de majd eljön a pont, ami ide-vagy oda irányít. Momentán a naplómba sem vagyok képes írni, mert még nem döntöttem el, hogy a most jelenlevő események fontosak, vagy lesznek-e olyan fontosak, hogy töltsem a lapokat, szóval az még mélyen a távoljövő ... egyébként megleptem magam, mert tipikusan olyan személy vagyok, aki még a leghomályosabb álmodását is leírja.

"Ismerek" egy személy, aki mindig azon panaszkodik, hogy az emberek többsége mennyire helytelenül ír meg fogalmaz .... nekem is volt már hasonló kritikám... annak segítségével javítottam a hibáimon.... de ma mégis olyan hibába estem, amit már lassacskán két éve javítok .... ez a következménye annak amikor az embert nem reális gondolkodások vezérlik .... nem reális, hanem afféle érzelmes, érzéses...  hagyjuk.