Már lassan-lassan egy hete őrlődik a fejemben a mondat, amit valamelyik nap láttam az interneten.
Érdekes mi módon tapasztaljuk meg azt, hogy nincsenek véletlenek. Tegyük fel van egy ember, aki fontos neked és készül plussz minusz hét évet fuccsra dobni, mert... azt csak ő tudja miért. Aztán ha naív vagy és szerencsétlen, reménykedsz, hogy de azért majd fog írni. Ühüm... fenét-fenét.
Mindegy.
Aki menni akar, arra rá kell adni a kabátot.

Augusztus 8. Hmm... telik az idő.  Akkor jegyeztem be utoljára, ha nem elég tiszta.
Sok mindent történt azóta. Eltelt a nyár, itt van az ősz. Várjuk a feketetói vásárt, nem is kicsit. Ahhoz képest, hogy tavaly jól elbaltáztam az egész hangulatát, idén még jobban várom, mint bármi mást.
Sok  mindent helyretettem magamban az elmúlt időszakban. Többek között a tavalyi vásárt is. Jók az ilyen száznyolcvan fokos fordulatok.
Olyasmiket tapasztaltam meg az elmúlt időszakban, amikben őszintén soha sem gondoltam, hogy hinni fogok. Tátott szájjal figyeltem a csodákat, amik ha úgy vesszük nem is csodák, csak a létezés természetes rendje.

A lényeg röviden az, hogy mindenki életében el kell jönnie egy olyan pontnak, ami mindent megváltoztat. Vagy jó, vagy rossz irányba.Ez már attól függ, hogy te, hogyan irányítod.

Térjünk rá picit az emberi kapcsolatokra, amik valljuk be nem nagy erősségem. De nem azért, mert nem tudok normális emberi kapcsolatot kialakítani, hanem mert nincs kivel.

Mindenki akar valamit az emberi kapcsolataitól, de leggyakrabban soha nem képes adni. Ez baj. Nagy baj. ... tudjátok van az a csinos közhely(de szeretem őket) miszerint azt kapsz, amit adsz.
Szóval hiába vársz el bármit, ha csak annyira alapozol mindent, hogy elvárj. Adnod is kell.
Most egyébként legyintettem egyet, hogy na helló süket fülek.
Felháborít, hogy az emberek mennyire képtelenek normális emberi kapcsolatokat kötni. Mindegyik csak félvállról vett, valamit elvárok a másiktól mese.

Megittam este fél 8-kor egy kávét, tehát az insomnia játszadozik perpillanat a gondolataimmal.

Meg... egyébként is. Ez akkora hatást tud mérni az emberre, hogy már egy idő után ott tart, hogy nem mer bárkivel is kezdeményezni tegyük fel egy barátságot. Hiába szimpatikus az illető, és hiába jár egy rugóra az agyatok, nem mered elhívni tegyük fel kávézni, mert nincsenek már meg azok a normák, amikben szerepel az, hogy kimutasd mennyire érdekel a másik, és mennyire szimpatizálsz vele. Ez azért van, mert nem tudod mit reagál. Mit várhatsz el tőle .... minden csak sunyi önzőség, ami az őszinte embert nem engedi kibontakozni.

Egy valamit utálok legjobban annál, amit legjobban utálok ... mégpedig ha valaki egyik percben ezt teszi, másik percben pedig már azt.
Én lennék a hangulatingadozók Hitlerje szerintem, ha megtehetném.
Szerintem sokunk élete megkönnyebbülne ha ez elintézhető lenne.

Házi feladat

Olvastam régebb, valamikor, már azt sem tudom hol, hogy próbáljuk lejegyezni száz olyan tulajdonságot magunkról, ami pozitív bennünk .... ma fogtam neki.
Már régóta ért bennem  ez a dolog, de vagy időhiány (ami még most is fent áll (és azért nem is írok olyan gyakran mostanában) vagy csak spontán unottság, lustaság, életenergia hiány korlátozott ebben.

Eddig ennyi pozitív tulajdonságom került papírra. (Bár ez ahogy bejegyzek ide, néha-néha bővül.)

Az elmúlt időben, amíg nem írtam, rájöttem arra, hogy picit egysíkú és unalmas lett az életem. Csak bizonyos dolgokra fókuszáltam, amik egy ilyen egysíkú és unalmas életet eredményeztek. Éreztem, hogy ez így nem jó. De valahogy nem tettem érte, hogy változzon. Hiányzott a rajzolás, az írás vagy a naplóm, de csak ilyen röpke pillanatokra futott át az agyamon hogy ezekkel is kéne foglalkozni.

Aztán csak gyűlt-gyűlt bennem a hiány és ennek okáért akkora káosz kerekedett a piciny kis agyamban, hogy már azt sem tudtam mi a bajom, mi hiányzik, mit kell tennem.

Plusz olyan sok tennivaló akadt ezzel kapcsolatban, mert gyűlt, hogy nem volt energiám aggyal felfogni a problémám. Tehát nem csoda, hogy nem írtam. Menekültem a munkába és  társasági életbe.

Ez nálam azért probléma, mert alapjáraton magányos ember vagyok, és ha nem tudom jól érezni magam egyedül, akkor nincs minden rendben velem.

Szóval a mai napon megfogadom, hogy többet blogolok, többet rajzolok és még többet írok, mert ez utóbbival egyébként komoly terveim lennének, csak eddig még soha nem mertem leírni.... 

... de azt hiszem megtaláltam az életcélom és igyekszem ebben kiteljesedni és ebben élni. Tudom, hogy ez kitöltheti a szürke hétköznapokat, főleg, hogy sok minden meg fog változni az elkövetkezendő időben.

Ezeket nem várom, de be fognak következni.

Minden este földhöz csapódik valami tárgy a szobámban. Bár a kábelmentes korszakunkat éljük, mégis azt lehet észrevenni, hogy itt-ott beleakad valami mindig egy-egy drótba .... Persze ez nem túl szerencsés, ha tegyük fel éjjel olyan tizenkettő fele nekicsapódik a telefonod a parkettnek, mert épp töltésre szorul, és ugyanebben az időben a laptopod is, szóval némileg elkerülhetetlen, hogy ez a két fekete izé össze ne gabalyodjon.
Nem is lenne ezzel probléma, ha nem aludna valaki a másik szobában.
Mindegy....
... csak érdekes, mert vannak ezek az okostelefonok is, amik több áramot igényelnek, mint akármelyik más telefon ...
Becsap minket ez a fogyasztói társadalom, rendesen.
Sosem szabadulunk meg a kábelektől, pedig ideje lenne.

Értelmetlennek tűnik ez az eszmefuttatás. Lényegében az is, és nem csak tűnik... de ezzel arra akarok célozni, hogy sokszor foglalkozunk olyan dolgokkal, amikkel nem kéne. Vagy csak egyszerűen nem lenne szükséges akkora figyelmet fordítani rá, mint amekkorát fordítunk. Ebből pedig az következik, hogy rágörcsölünk. Sajnos.

Új vágányra lépett az életem ... apró dolgok kreálták ezt. Emberek, helyszínek, élmények és stb.
Pozitív egy kis negativitással fűszerezve. De az mindig van, ha nem más, de az emberi elme mindig odaköpi eléd.
Néha olyan dolgokért aggódunk, amikért nem kéne. Persze reális, ha az elmédet vesszük alapul, de ugyanakkor mégsem. Ezt akkor is nehéz kezelni ha tudatosan állsz hozzá. Az ember nem lenne ember a negativitásai nélkül.
Hmm... szeretnék olyan lenni mint egy általam ismert ember, aki nem törődik a negatívumokkal. Ha ahhoz van kedve, felhívja a szomszéd cukrászdát, hogy megkérdezze nyitva van-e, mivel ő akkor perpillanat valamilyen süteményt akar enni. Ez már spontaneitás, igen, de mivel kevés benne a negatív életszemlélet, ezért így áll hozzá.
Most erre edzek úgymond. Legalább feleannyira legyek aggodalmaskodó, mint amilyen most vagyok.
Úgy érzem ez sikerül is valamennyire. Mégpedig úgy ha elnyomom a reményt.
Sodródni kell az árral, hiszen azért van az ár.

Azt is tudom most már, hogyha valami nem megy, akkor azt tényleg nem kell erőltetni. Más szóval nem futsz azután a szekér után, ami úgysem vesz fel. Ezeket a mondásokat mindenki ismeri, mégis kevesen értik. Pedig ha odafigyelnénk, máris csomó negatívat megspórolnánk magunkban.

A hét filmje

Nem szoktam filmkritikát írni, meghagyom ezt a profi blogolóknak, de ez úgy érzem említésre méltó.
Már rég kinőttem a tini filmekből, mégis valami rávitt, hogy megnézzem ezt a filmet. Azt hiszem az érdekes karakterek, elsősorban. (Meg na, bevallom ... néha nosztalgiázik az ember. Úgymond vissza akartam röppenni a sulis időszakba.)
 Mivel engem nem ért soha olyan szintű drasztikus terror az iskolában, mint amit a film bemutat, nem tudtam átérezni a film hangulatát. Mégis, ahogy haladtunk a cselekménnyel egyre jobban és jobban elfelejtettem, hogy miért ülök a képernyő előtt és miért nézem a filmet.
Talán úgy gondolom akkor jó egy film, ha nem gondolkozol a nézése közben. Nos, ezzel az ominózus filmmel épp ez történt. Úgy a negyede fele tudtam, hogy itt lesz valami csattanó.
Tipikus témát képzeltem el. Ugyebár két srác, (... két jóképű srác, helyesbítsünk), kirekesztve a társadalom által, fura vonzalom van közöttük, az egyik feladja a másikért úgymond az egész addigi életét, csak azért, hogy megvédje. Bla-bla-bla. Szinte már a film elején úgy tűnt, hogy na... ezek buzik. (Btw: számomra sem ez, sem az ellentéte nem derült ki.)
Vártam már, hogy mikor bontakozik ki a fentebb említett sejtésem, de a reális cselekménye szinte földbe taposta a fantáziámat. Háromezerszer ütősebb volt, mint azt én gondoltam.
Nem akarok itt spoilerezni, mert úgy gondolom ez a film több annál, minthogy lelőjem a "poént", de miután végig néztem életemben először egy film végén lévő teljes stáblistát, meg szerepelőket és miegymást, ami oda volt írva (ugyebár a sokktól csak bambulni tudtam valami negyedóráig a monitorra, meg azután a fürdőben is valami tíz percet), rájöttem, hogy szerencsés tinédzser voltam.
Aki ismer most az gondolja, hogy valami véres, kaszabolós filmet ajánlok itt .... de cseppet sem az, nem kell megijedni. :)

Jó filmezést :)
https://www.youtube.com/watch?v=sUeSQY55o5Y

Amikor valaki párkapcsolatba lép valakivel, mindig az az első reakcióm, hogy: na... ezentúl ehhez sem lehet hozzászólni. Legtöbbször úgy vélem be is igazolódik ez a "félelmem".
Azért írtam idézőjelbe, mert ezt szokás mondani. Amolyan sablonos mondat.
Viszont ez mégsem igazán félelem, mert úgy vélem, hogyha valaki hanyagol egy kapcsolat miatt, akkor hagyni kell őt. Annak nem vagy elég fontos, és erre más nem lehet a reakciód, mint az, hogy te is ugyanígy viszonyulsz hozzá.

Szóval, az elmúlt idő során megtanultam, hogy az embereknek azt kell adni, amit kapsz tőlük.

Én azt mondom először áldozz rá valakire mindent, aztán ha látod, hogy ugyanazokat (vagy még többet, vagy személyiségéből fakadóan kevesebbet, de azt önzetlenül) visszakapod, ott tényleg önzetlen szereteten alapul a dolog.
Viszont  ha első, vagy második alkalom után már érzed is, hogy esetleg önző veled szemben, akkor hagyd a fenébe és egy percet se rágódj miatta.... Ez azt jelenti, hogy nem való az életedbe. Nem jelent semmit. (Vagy legalábbis nem kéne jelentenie.)

És most jön az a kérdésem, hogy micsoda a semmi?
Egyszerűbb mint eddig azt hittem. Csak spontán SEMMI. Tehát az az ember is egy semmi. Nem fogod megérteni miért önző ha te jó vagy, mert a semmit nem lehet megmagyarázni.

-

Bár azt mondják, hogy (röviden, és szépen összefoglalva, nomeg persze általánosítva, és ezzel az egész társadalomra rázúdítva): kihasználnak ha jó vagy az emberekkel.  Én úgy gondolom ez nem feltétlen van így. A kihasználás csak egy tapasztalat. Az önzőség megtapasztalása.

Viszont azt kihangsúlyoznám, hogy szerintem bizonyos mértékig kihasználhatónak kell lenni. Ez amolyan fegyver a kezünkben. Ezért tudatosan kell kihasználhatónak lennünk.

Igen, igazságtalanság, tisztában vagyok vele ... de aki igazán erős, annak ez nem fájdalom és csalódás, csupán egy pipa a listán, hogy nincs szükséged rá, sem neki rád.

Már rég nem írtam ...
Picit eltelt az idő. Nem is tudom mivel. Nem nagyon van inspiráció ... olyan időszak jött, hogy így bizonyos dolgokra tudok csak fókuszálni. Azok meg nem épp ilyen eget rengető dolgok. Már a kedvenc könyvem sem tudom ugyanúgy olvasni mint régen.
Régebb említettem Albert Camus: Pestis könyvét. Na azt asszem passzolom. Már valami jó pár éve szenvedünk egymással. Szóval ma határozottan kijelentem, hogy szerintem soha nem fogom kiolvasni. Vagy max majd öreg óráimban. Csak akkor lehet megint lesz más tennivalóm.
A Robinson Crusoe-t még húzom egy ideig ...
Most jön itt a nagy kérdőjel, hogy miért olvasom ha nem vagyok képes a végére érni?
Jó kis kérdés ez ...
...de azt hiszem azért, mert szükségem van arra a világra. Mikor pedig ez a szükség ilyen hatalmasra nő, akkor ígyis úgyis előveszem ...