"Ne mindig azt akard, ami nem a tiéd,
Értékeld azt, amid van."
Talán amikor erre ráeszmélünk, tudatosítjuk és befogadjuk az életünkbe akkor picit jobb lesz minden. Az ember hajlamos az önsanyargatás tetőzését is tetőzni. Kreál mindenféle negatívat, szenved, eldönti, hogy milyen szar neki, de nem látja azt amilye van. Miért van ez? Mert arra vágyik amilye nincs.
Közhely, megint csak. De ha az ember nem képes a közhelyeket felfogni, akkor mit? ...Meg lényegében az egész élet közhelyekre alapul.

Másik rossz dolog ... a félszek. Ha valakit nagyon szeretsz, akkor néha a dolog már abba megy át, hogy félted. Olyannyira, hogy már szinte azt érzed, hogy másnap már meg is halt. Ez a valaki után szeretetből ragaszkodás elég torz illúzióképeket szül néha.

Harmadik... ne pazarold az időd. Sokszor van, hogy várunk, hadd teljen, minél hamarabb, mert tegyük fel várunk valamire. Elfecsérelünk csomó másodpercet. Nem csinálunk semmit, mert várunk. Így kell pazarolni.

Az internetre gyakran felkerülnek különböző videók, amik a bajba jutott kutyák segítéséről szólnak.

Az imént láttam egy ilyent. Elgondolkodtató. Ugyebár a kutyák ösztönös lények, azt mondják róluk, hogy nem éreznek és nem gondolkodnak. Viszont az a boldog, hála-szerű megnyilvánulás, amit képesek kimutatni, miután megbizonyosodnak arról, hogy segíteni akarnak rajtuk, megmagyarázhatatlan. Nem állítom, hogy ezek érzelmek, mert nem tudhatom mi jár egy kutya fejében, de inspirált, mivel, ha legalább annyi szeretetet képesek lennénk adni egymásnak, mint amennyi hála ezekben a kutyákban van, akkor máris boldogok lennénk. Vagy.. szűkítsük a kört inkább, mivel nem elvárható, hogy mindenki szeressen mindenkit, de legalább azokat, akiket elméletileg szeretünk, azokba fektessük a megerőltetést, hogy igenis szeretem, kimutatom és értékelem a másikat, mert ugyebár késő rájönni az emberi értékekre és arra, hogy mennyire szeretem ha már elveszítettem valakit. (Közhely, tipikus, mindenki tudja, de kevesen értik, és mégkevesebben szeretnek.)

Aztán egy nem ide vágó, de annál bölcsebb tanács:

Ha párod van, kérdezd meg tőle, hogy boldog-e melletted.. ha azt válaszolja, hogy nem, akkor tudd, hogy jobban kell szeretned. Ha azt válaszolja, hogy igen, nézz mélyen a szemébe és kérdezd meg tőle újra.

A szeretet nem csak abból áll, hogy a másik életében részt veszünk, hanem abból is, hogy törődöm a másikkal.

blokkok

"Egy kapcsolat olyan mint egy rossz beteg. Folyton ápolni kell, máskülönben meghal." - állapítottam meg magamban ezt a ma reggeli kómás utazás során. Ezzel még most sincs bajom, viszont így a nap végére helyesbítenék.
Igaz a mondás, és most saját bőrömön is tapasztalom, hogy előbb magunkat kell ápolnunk, gyógyítanunk aztán az esetleges kapcsolatokat, hiszen lényegében saját magunk vagyunk felelősek a kapcsolatainkban felbukkanó problémákért.
Nem egyszerű dolgok ezek.

Sokat gondolkoztam azon, hogy miért gyártunk úgymond blokkokat magunkban, amikről bár tudjuk, hogy rosszak, mégis alig tudjuk leküzdeni őket. Ezeket általában a végletekig toljuk. Mindig úgymondván akkor markolunk rá a kötélre teljes erőnkből, ha már annak az utolsó pár centiméterét érjük el. Persze ha rámarkolunk, mert a blokkok esetében elképesztően meg kell ijednünk ahhoz, hogy rávegyük magunkat a leküzdésre.
Ilyenkor az ember átgondolja, hogy hamarabb  kellett volna cselekedni, csak az a baj, hogy ez a fránya faj hajlamos az utolsó momentumokig halasztani.

Csak még sok férjen a pohárba, mert a tudatosított blokk a legrosszabb féle fajta...

Az a baj a mese és a való világ közötti párhuzammal, hogy mindkettő másképp vetíti a herceg és hercegnő viszonyát. A mese egy olyan illúzióképet alakít ki, ami a való világban szinte nem is fordul elő. A mesebeli hercegek csak hazugságok. A létező világ hercegei sosem esedeznek olyan szinten a hercegnő kegyeiért, mint ahogy az a mesékben tálalva van. A hercegnők pedig azt hiszik, hogy  talán lehetséges. Pedig oltárira nem ... azért sírnak, mert nem a mesebeli herceg a valóság, csak ők ezt nem mindig tudják.

Mennyi az esélye annak, hogy látsz egy hullócsillagot?
Nem kevés, ha tudod hol kell nézni és mikor. Ezt nem mindig tudjuk, ezért van az, hogy hátat fordítunk épp akkor, mikor hullócsillagot láthatnánk.
Így van az élettel is ... van, hogy nem veszünk észre dolgokat, amik értékelhetőek, mert nem tudjuk, hogy értékelnünk kell őket. Viszont... ha gondolkozunk egy kicsit és átlátunk dolgokat, akkor könnyen rájöhetünk, hogy igenis vannak értékelendő dolgok az életünkben.
Tanuljuk meg meglátni a hullócsillagokat.

Egy nap alatt sok minden történhet. Csomó dolog ugyanazon a napon... van aki élete legjobb hírét kapja, van aki örül és boldog. Előfordul, hogy valaki éppen bánatos, míg egy másik ember élete legjobb pillanatát éli át. Van akinek gyermeke születik és van aki meghal. E legutóbbi ihlette szerény kis írásomat. Mindegy melyiket éli át az ember, az élet megy tovább. De nem mindegy, hogy hogyan. A halál nehéz dolog, néha megemészthetetlennek tűnik, de ha helyesen tudunk hozzá állni, akkor  észrevesszük, hogy mennyi minden maradt az ember után, akit elveszítettünk. Ott vannak a tanulságok, emlékek, tárgyak és még sorolni lehetne, de ez már embertől függ.
Talán az a bánat, ami bennük születik valaki elvesztésekor az nem is annyira rossz. Az csak egy életérzés arra, hogy mennyire szerethető volt. Örüljünk a bánatnak, mert ebben nyilvánul meg az ember valódi értéke azután, hogy elveszítettük.

Lewis Perdue tette fel egyik izgalmas regényében azt a kérdést, hogy meddig maradunk sebezhetőek? 

Némileg úgy gondolom, hogy ez helytelen megfogalmazás, mivel először arra kell rájönnünk, hogy miért vagyunk sebezhetőek. És a legfontosabb, hogy van-e értelme megsebzettnek lenni valami miatt?

A "meddig" az már a problémakezelés végstádiuma ha úgy vesszük, Úgymond a megpróbálom a sérülékenységet legyőzni, talán elegem van a sebezhetőségből végkatarzis kimutatkozása.

De nincs ezzel gond... van amikor a dolgokat a közepétől kell kezdeni, mert az eleje az úgy elmarad ... vagy a közepe az eleje? Lényeg a lényeg próbáltam választ találni erre a kérdésre. Lehet némileg túlzásnak tűnik, de szinte egész héten ezen gondolkoztam. Meddig maradunk sebezhetőek?

Amíg meg nem halunk?

De akkor már tök értelmetlen az egész. Nincs lényege ezen agyalni, mert ugye... halott vagy. Meg azt mondják, hogy mindennek van értelme. Szóval ha a sebezhetőség csak a halállal szűnne meg, akkor ezt borzalmas nagy átverésnek titulálnám. Habár senki sem ígérte, hogy egyszer megszűnik a sebezhetőség.

Tulajdonképpen az ember mindig sebezhető marad. Talán nonszensz volt Lewis Perdue-től ez a kérdés, viszont lehet nem is baj az, hogy sebezhetőek vagyunk... hiszen ettől vagyunk emberek.

Semmi sem tökéletes.
Még a tökéletlen dolgok sem tökéletesen tökéletlenek.

"Szürreálisan elcseszett világban élünk, azt kell mondanom. Amikor a társadalom által megszabott normáknak nem felelsz meg azt nevezi a nagy szociális társadalom másnak. Olyankor vagy tudós, művész, zseni vagy drogos. Nem mondanám, hogy ez probléma, mert nem az. Talán a társadalom normái sem annyira förtelmesek, mint tegyük fel a szobanövény faj. A probléma ott kezdődik amikor el kell mennünk egy másik végletig, ami az intelligenciát vagy annak még csak az alapszintű megnyilvánulását illeti. A kiábrándító sokk pedig az, hogy egy nem általános, de még agyilag visszafejlődött embereknek sem nevezhető, magukat szociális lényeknek mondó, állathoz nem hasonlítható, a szobanövények szintjén vegetáló egyének létezését el kell tűrnünk. És nem tehetsz mást. El kell tűrnöd."

Kiegyensúlyozott lelki állapotot tudhattam magaménak az elmúlt xy napban. Jó érzés amikor tudatosítod, hogy már nem töprengsz és törődsz olyan dolgokkal, amik régen meghatároztak.
Minden addigi eltörpül ha valami az életedben megváltozik. Jók a változások, még akkor is ha fogalmad sincs mi lesz a következménye. Talán ez is a jó benne. Vagy talán csak nem enged már fókuszálni az agyad az addigi káoszodra, mert jött egy új totálkáoszjelölt. Vagy csak spontán boldog vagy. Olyannyira, hogy minden tökéletes még akkor is ha nem.