Kiegyensúlyozott lelki állapotot tudhattam magaménak az elmúlt xy napban. Jó érzés amikor tudatosítod, hogy már nem töprengsz és törődsz olyan dolgokkal, amik régen meghatároztak.
Minden addigi eltörpül ha valami az életedben megváltozik. Jók a változások, még akkor is ha fogalmad sincs mi lesz a következménye. Talán ez is a jó benne. Vagy talán csak nem enged már fókuszálni az agyad az addigi káoszodra, mert jött egy új totálkáoszjelölt. Vagy csak spontán boldog vagy. Olyannyira, hogy minden tökéletes még akkor is ha nem.

"Talán néha meg kell elégednünk, el kell engednünk az illúziókat, amik fogva tartanak és meggátolnak abban, hogy valakit értékeljünk."

Nem vagyok tökéletes. Senki sem az, mégis nap mint nap arra törekszem, hogy minden tökéletes legyen. Talán az az én utam, hogy a dolgokat megpróbáljam elfogadni úgy, ahogy vannak. Nem törekedni arra, hogy a tökéletes dolgokat keressem a tökéletlenben.
Baj az ha semmi sem tökéletes?
Talán ha abbahagyom a tökéletes keresését örökre boldogtalan leszek? Vagy az okoz boldogságot ha elfogadom a dolgokat a maguk tiszta valójában?
Nem tudom a választ. Ezt valószínű a további élettapasztalatom deríti majd ki
Lényeg, hogy legyek önmagam, és hogy ezt el tudja fogadni a tegyük fel egy az én illúziómnak nem épp tökéletes része.

Írjunk valamit.
Mit kéne? Nem tudom. Egyesek azt mondják túl sokat gondolkodok. Igaz is ... tényleg egy káosz vagyok. Elszalasztok élményeket, mert úgy könnyebb, aztán álltatom magam, hogy így a jobb, mert .... könnyebb. De, hogy a pesszimizmus virágát gyökerestől kitépjem vegyük egy próbatételnek. A kapcsolatunk próbatétele, ami a fejemben lévő káosz miatt nem sok jóval kecsegtet. Ez az én hibán, én vagyok kibaszottul elcseszett. "Szorí", de ez van.
Sajnos olyan ember vagyok, akinek idő kell. Mindenhez. Ahhoz is, hogy: .... mindenhez.
Na jó, meglátjuk, hogy mi lesz. Az önsanyargatást már eléggé megszoktam. Olyannyira, hogy már elő is idézem saját magamnak. No persze ez a lelki idiótaságokra érvényes, azt leszámítva, hogy elég nagy a fájdalomküszöböm.
Jó lenne olvasni, az mindig kikapcsol, csak nincs itt a buszom, amin felveszem a szokásos pozícióm és abban a negyvenakárhány percben kikapcsol a tudatos agyfosott káosz, ami amúgy napjaim sok százalékát meghatározza.
Szóval várok .... talán ha most kötelezne valaki arra, hogy legyen Újévi fogadalmam, akkor az az lenne, hogy jövőtől megpróbálok én lenni a megtestesült spontaneitás. Csak nekem ehhez is idő kell, pedig ezt nem épp az határozza meg, hogy rágódunk valamin. Perpill azon, hogy idő kell a spontán marhasághoz.
Óu ...megint elszaladt a ló, még jó, hogy a "kriszmösz" rénszarvas már rég lelépett. Magyarán vége a karácsonynak. De legalább jó volt, sőt... nagyon  jó.

Vannak pillanatok amikor már nem bírod tovább. Jól jönne egy kiadós agymosás, vagy csak spontán meg nem történtnek varázsolni a dolgokat. Vagy lehet így kellett történnie?
Mindenesetre néha eljön az a pont, hogy úgy érzed: nem is tudod hogy... csak ... úgy spontán mi van ha ennek vége? Zombiapokalipszis szagú ... csak nem épp testileg, hanem úgy a lelkedben... aztán mégis jön a fejfájás, és a lelked miatti lerészegedés .... ami után nem tudsz aludni, csak frissíteni és reménykedni, hogy talán nem veszíted el a kedvenc fülbevalód ....aztán ha mégis ... nem tudom mit csinálj... marad a zombiapokalipszis. Csak úgy megszűnnél létezni, mert már túmács, ahogy tántorognak melletted és próbálnak elkapni. Vagy lehetsz te is zombi, az legalább nem érez, nem lesz szerelmes, csak éhes. Az meg könnyű létállapot.
Zombi akarok lenni. Persze, kivéve ha előkerül a fülbevaló, ha nem ... akkor ... úgy érzem megfulladok. Belefulladok a folyamat után hátramaradt űrben. Aztán jönnek a kérdések, hogy miért?

Nem tudom megemésztei az olyan dolgokat, amik tök jók, aztán végül csak a tántorgás marad és találgatás, nomeg persze a lelki vívódás, amitől úgy érzed, nem éled túl... "nélküle" ...

Már lassan-lassan egy hete őrlődik a fejemben a mondat, amit valamelyik nap láttam az interneten.
Érdekes mi módon tapasztaljuk meg azt, hogy nincsenek véletlenek. Tegyük fel van egy ember, aki fontos neked és készül plussz minusz hét évet fuccsra dobni, mert... azt csak ő tudja miért. Aztán ha naív vagy és szerencsétlen, reménykedsz, hogy de azért majd fog írni. Ühüm... fenét-fenét.
Mindegy.
Aki menni akar, arra rá kell adni a kabátot.

Augusztus 8. Hmm... telik az idő.  Akkor jegyeztem be utoljára, ha nem elég tiszta.
Sok mindent történt azóta. Eltelt a nyár, itt van az ősz. Várjuk a feketetói vásárt, nem is kicsit. Ahhoz képest, hogy tavaly jól elbaltáztam az egész hangulatát, idén még jobban várom, mint bármi mást.
Sok  mindent helyretettem magamban az elmúlt időszakban. Többek között a tavalyi vásárt is. Jók az ilyen száznyolcvan fokos fordulatok.
Olyasmiket tapasztaltam meg az elmúlt időszakban, amikben őszintén soha sem gondoltam, hogy hinni fogok. Tátott szájjal figyeltem a csodákat, amik ha úgy vesszük nem is csodák, csak a létezés természetes rendje.

A lényeg röviden az, hogy mindenki életében el kell jönnie egy olyan pontnak, ami mindent megváltoztat. Vagy jó, vagy rossz irányba.Ez már attól függ, hogy te, hogyan irányítod.

Térjünk rá picit az emberi kapcsolatokra, amik valljuk be nem nagy erősségem. De nem azért, mert nem tudok normális emberi kapcsolatot kialakítani, hanem mert nincs kivel.

Mindenki akar valamit az emberi kapcsolataitól, de leggyakrabban soha nem képes adni. Ez baj. Nagy baj. ... tudjátok van az a csinos közhely(de szeretem őket) miszerint azt kapsz, amit adsz.
Szóval hiába vársz el bármit, ha csak annyira alapozol mindent, hogy elvárj. Adnod is kell.
Most egyébként legyintettem egyet, hogy na helló süket fülek.
Felháborít, hogy az emberek mennyire képtelenek normális emberi kapcsolatokat kötni. Mindegyik csak félvállról vett, valamit elvárok a másiktól mese.

Megittam este fél 8-kor egy kávét, tehát az insomnia játszadozik perpillanat a gondolataimmal.

Meg... egyébként is. Ez akkora hatást tud mérni az emberre, hogy már egy idő után ott tart, hogy nem mer bárkivel is kezdeményezni tegyük fel egy barátságot. Hiába szimpatikus az illető, és hiába jár egy rugóra az agyatok, nem mered elhívni tegyük fel kávézni, mert nincsenek már meg azok a normák, amikben szerepel az, hogy kimutasd mennyire érdekel a másik, és mennyire szimpatizálsz vele. Ez azért van, mert nem tudod mit reagál. Mit várhatsz el tőle .... minden csak sunyi önzőség, ami az őszinte embert nem engedi kibontakozni.

Egy valamit utálok legjobban annál, amit legjobban utálok ... mégpedig ha valaki egyik percben ezt teszi, másik percben pedig már azt.
Én lennék a hangulatingadozók Hitlerje szerintem, ha megtehetném.
Szerintem sokunk élete megkönnyebbülne ha ez elintézhető lenne.

Házi feladat

Olvastam régebb, valamikor, már azt sem tudom hol, hogy próbáljuk lejegyezni száz olyan tulajdonságot magunkról, ami pozitív bennünk .... ma fogtam neki.
Már régóta ért bennem  ez a dolog, de vagy időhiány (ami még most is fent áll (és azért nem is írok olyan gyakran mostanában) vagy csak spontán unottság, lustaság, életenergia hiány korlátozott ebben.

Eddig ennyi pozitív tulajdonságom került papírra. (Bár ez ahogy bejegyzek ide, néha-néha bővül.)

Az elmúlt időben, amíg nem írtam, rájöttem arra, hogy picit egysíkú és unalmas lett az életem. Csak bizonyos dolgokra fókuszáltam, amik egy ilyen egysíkú és unalmas életet eredményeztek. Éreztem, hogy ez így nem jó. De valahogy nem tettem érte, hogy változzon. Hiányzott a rajzolás, az írás vagy a naplóm, de csak ilyen röpke pillanatokra futott át az agyamon hogy ezekkel is kéne foglalkozni.

Aztán csak gyűlt-gyűlt bennem a hiány és ennek okáért akkora káosz kerekedett a piciny kis agyamban, hogy már azt sem tudtam mi a bajom, mi hiányzik, mit kell tennem.

Plusz olyan sok tennivaló akadt ezzel kapcsolatban, mert gyűlt, hogy nem volt energiám aggyal felfogni a problémám. Tehát nem csoda, hogy nem írtam. Menekültem a munkába és  társasági életbe.

Ez nálam azért probléma, mert alapjáraton magányos ember vagyok, és ha nem tudom jól érezni magam egyedül, akkor nincs minden rendben velem.

Szóval a mai napon megfogadom, hogy többet blogolok, többet rajzolok és még többet írok, mert ez utóbbival egyébként komoly terveim lennének, csak eddig még soha nem mertem leírni.... 

... de azt hiszem megtaláltam az életcélom és igyekszem ebben kiteljesedni és ebben élni. Tudom, hogy ez kitöltheti a szürke hétköznapokat, főleg, hogy sok minden meg fog változni az elkövetkezendő időben.

Ezeket nem várom, de be fognak következni.

Minden este földhöz csapódik valami tárgy a szobámban. Bár a kábelmentes korszakunkat éljük, mégis azt lehet észrevenni, hogy itt-ott beleakad valami mindig egy-egy drótba .... Persze ez nem túl szerencsés, ha tegyük fel éjjel olyan tizenkettő fele nekicsapódik a telefonod a parkettnek, mert épp töltésre szorul, és ugyanebben az időben a laptopod is, szóval némileg elkerülhetetlen, hogy ez a két fekete izé össze ne gabalyodjon.
Nem is lenne ezzel probléma, ha nem aludna valaki a másik szobában.
Mindegy....
... csak érdekes, mert vannak ezek az okostelefonok is, amik több áramot igényelnek, mint akármelyik más telefon ...
Becsap minket ez a fogyasztói társadalom, rendesen.
Sosem szabadulunk meg a kábelektől, pedig ideje lenne.

Értelmetlennek tűnik ez az eszmefuttatás. Lényegében az is, és nem csak tűnik... de ezzel arra akarok célozni, hogy sokszor foglalkozunk olyan dolgokkal, amikkel nem kéne. Vagy csak egyszerűen nem lenne szükséges akkora figyelmet fordítani rá, mint amekkorát fordítunk. Ebből pedig az következik, hogy rágörcsölünk. Sajnos.