Az a baj a mese és a való világ közötti párhuzammal, hogy mindkettő másképp vetíti a herceg és hercegnő viszonyát. A mese egy olyan illúzióképet alakít ki, ami a való világban szinte nem is fordul elő. A mesebeli hercegek csak hazugságok. A létező világ hercegei sosem esedeznek olyan szinten a hercegnő kegyeiért, mint ahogy az a mesékben tálalva van. A hercegnők pedig azt hiszik, hogy  talán lehetséges. Pedig oltárira nem ... azért sírnak, mert nem a mesebeli herceg a valóság, csak ők ezt nem mindig tudják.

Mennyi az esélye annak, hogy látsz egy hullócsillagot?
Nem kevés, ha tudod hol kell nézni és mikor. Ezt nem mindig tudjuk, ezért van az, hogy hátat fordítunk épp akkor, mikor hullócsillagot láthatnánk.
Így van az élettel is ... van, hogy nem veszünk észre dolgokat, amik értékelhetőek, mert nem tudjuk, hogy értékelnünk kell őket. Viszont... ha gondolkozunk egy kicsit és átlátunk dolgokat, akkor könnyen rájöhetünk, hogy igenis vannak értékelendő dolgok az életünkben.
Tanuljuk meg meglátni a hullócsillagokat.

Egy nap alatt sok minden történhet. Csomó dolog ugyanazon a napon... van aki élete legjobb hírét kapja, van aki örül és boldog. Előfordul, hogy valaki éppen bánatos, míg egy másik ember élete legjobb pillanatát éli át. Van akinek gyermeke születik és van aki meghal. E legutóbbi ihlette szerény kis írásomat. Mindegy melyiket éli át az ember, az élet megy tovább. De nem mindegy, hogy hogyan. A halál nehéz dolog, néha megemészthetetlennek tűnik, de ha helyesen tudunk hozzá állni, akkor  észrevesszük, hogy mennyi minden maradt az ember után, akit elveszítettünk. Ott vannak a tanulságok, emlékek, tárgyak és még sorolni lehetne, de ez már embertől függ.
Talán az a bánat, ami bennük születik valaki elvesztésekor az nem is annyira rossz. Az csak egy életérzés arra, hogy mennyire szerethető volt. Örüljünk a bánatnak, mert ebben nyilvánul meg az ember valódi értéke azután, hogy elveszítettük.

Lewis Perdue tette fel egyik izgalmas regényében azt a kérdést, hogy meddig maradunk sebezhetőek? 

Némileg úgy gondolom, hogy ez helytelen megfogalmazás, mivel először arra kell rájönnünk, hogy miért vagyunk sebezhetőek. És a legfontosabb, hogy van-e értelme megsebzettnek lenni valami miatt?

A "meddig" az már a problémakezelés végstádiuma ha úgy vesszük, Úgymond a megpróbálom a sérülékenységet legyőzni, talán elegem van a sebezhetőségből végkatarzis kimutatkozása.

De nincs ezzel gond... van amikor a dolgokat a közepétől kell kezdeni, mert az eleje az úgy elmarad ... vagy a közepe az eleje? Lényeg a lényeg próbáltam választ találni erre a kérdésre. Lehet némileg túlzásnak tűnik, de szinte egész héten ezen gondolkoztam. Meddig maradunk sebezhetőek?

Amíg meg nem halunk?

De akkor már tök értelmetlen az egész. Nincs lényege ezen agyalni, mert ugye... halott vagy. Meg azt mondják, hogy mindennek van értelme. Szóval ha a sebezhetőség csak a halállal szűnne meg, akkor ezt borzalmas nagy átverésnek titulálnám. Habár senki sem ígérte, hogy egyszer megszűnik a sebezhetőség.

Tulajdonképpen az ember mindig sebezhető marad. Talán nonszensz volt Lewis Perdue-től ez a kérdés, viszont lehet nem is baj az, hogy sebezhetőek vagyunk... hiszen ettől vagyunk emberek.

Semmi sem tökéletes.
Még a tökéletlen dolgok sem tökéletesen tökéletlenek.

"Szürreálisan elcseszett világban élünk, azt kell mondanom. Amikor a társadalom által megszabott normáknak nem felelsz meg azt nevezi a nagy szociális társadalom másnak. Olyankor vagy tudós, művész, zseni vagy drogos. Nem mondanám, hogy ez probléma, mert nem az. Talán a társadalom normái sem annyira förtelmesek, mint tegyük fel a szobanövény faj. A probléma ott kezdődik amikor el kell mennünk egy másik végletig, ami az intelligenciát vagy annak még csak az alapszintű megnyilvánulását illeti. A kiábrándító sokk pedig az, hogy egy nem általános, de még agyilag visszafejlődött embereknek sem nevezhető, magukat szociális lényeknek mondó, állathoz nem hasonlítható, a szobanövények szintjén vegetáló egyének létezését el kell tűrnünk. És nem tehetsz mást. El kell tűrnöd."

Kiegyensúlyozott lelki állapotot tudhattam magaménak az elmúlt xy napban. Jó érzés amikor tudatosítod, hogy már nem töprengsz és törődsz olyan dolgokkal, amik régen meghatároztak.
Minden addigi eltörpül ha valami az életedben megváltozik. Jók a változások, még akkor is ha fogalmad sincs mi lesz a következménye. Talán ez is a jó benne. Vagy talán csak nem enged már fókuszálni az agyad az addigi káoszodra, mert jött egy új totálkáoszjelölt. Vagy csak spontán boldog vagy. Olyannyira, hogy minden tökéletes még akkor is ha nem.

"Talán néha meg kell elégednünk, el kell engednünk az illúziókat, amik fogva tartanak és meggátolnak abban, hogy valakit értékeljünk."

Nem vagyok tökéletes. Senki sem az, mégis nap mint nap arra törekszem, hogy minden tökéletes legyen. Talán az az én utam, hogy a dolgokat megpróbáljam elfogadni úgy, ahogy vannak. Nem törekedni arra, hogy a tökéletes dolgokat keressem a tökéletlenben.
Baj az ha semmi sem tökéletes?
Talán ha abbahagyom a tökéletes keresését örökre boldogtalan leszek? Vagy az okoz boldogságot ha elfogadom a dolgokat a maguk tiszta valójában?
Nem tudom a választ. Ezt valószínű a további élettapasztalatom deríti majd ki
Lényeg, hogy legyek önmagam, és hogy ezt el tudja fogadni a tegyük fel egy az én illúziómnak nem épp tökéletes része.

Írjunk valamit.
Mit kéne? Nem tudom. Egyesek azt mondják túl sokat gondolkodok. Igaz is ... tényleg egy káosz vagyok. Elszalasztok élményeket, mert úgy könnyebb, aztán álltatom magam, hogy így a jobb, mert .... könnyebb. De, hogy a pesszimizmus virágát gyökerestől kitépjem vegyük egy próbatételnek. A kapcsolatunk próbatétele, ami a fejemben lévő káosz miatt nem sok jóval kecsegtet. Ez az én hibán, én vagyok kibaszottul elcseszett. "Szorí", de ez van.
Sajnos olyan ember vagyok, akinek idő kell. Mindenhez. Ahhoz is, hogy: .... mindenhez.
Na jó, meglátjuk, hogy mi lesz. Az önsanyargatást már eléggé megszoktam. Olyannyira, hogy már elő is idézem saját magamnak. No persze ez a lelki idiótaságokra érvényes, azt leszámítva, hogy elég nagy a fájdalomküszöböm.
Jó lenne olvasni, az mindig kikapcsol, csak nincs itt a buszom, amin felveszem a szokásos pozícióm és abban a negyvenakárhány percben kikapcsol a tudatos agyfosott káosz, ami amúgy napjaim sok százalékát meghatározza.
Szóval várok .... talán ha most kötelezne valaki arra, hogy legyen Újévi fogadalmam, akkor az az lenne, hogy jövőtől megpróbálok én lenni a megtestesült spontaneitás. Csak nekem ehhez is idő kell, pedig ezt nem épp az határozza meg, hogy rágódunk valamin. Perpill azon, hogy idő kell a spontán marhasághoz.
Óu ...megint elszaladt a ló, még jó, hogy a "kriszmösz" rénszarvas már rég lelépett. Magyarán vége a karácsonynak. De legalább jó volt, sőt... nagyon  jó.

Vannak pillanatok amikor már nem bírod tovább. Jól jönne egy kiadós agymosás, vagy csak spontán meg nem történtnek varázsolni a dolgokat. Vagy lehet így kellett történnie?
Mindenesetre néha eljön az a pont, hogy úgy érzed: nem is tudod hogy... csak ... úgy spontán mi van ha ennek vége? Zombiapokalipszis szagú ... csak nem épp testileg, hanem úgy a lelkedben... aztán mégis jön a fejfájás, és a lelked miatti lerészegedés .... ami után nem tudsz aludni, csak frissíteni és reménykedni, hogy talán nem veszíted el a kedvenc fülbevalód ....aztán ha mégis ... nem tudom mit csinálj... marad a zombiapokalipszis. Csak úgy megszűnnél létezni, mert már túmács, ahogy tántorognak melletted és próbálnak elkapni. Vagy lehetsz te is zombi, az legalább nem érez, nem lesz szerelmes, csak éhes. Az meg könnyű létállapot.
Zombi akarok lenni. Persze, kivéve ha előkerül a fülbevaló, ha nem ... akkor ... úgy érzem megfulladok. Belefulladok a folyamat után hátramaradt űrben. Aztán jönnek a kérdések, hogy miért?

Nem tudom megemésztei az olyan dolgokat, amik tök jók, aztán végül csak a tántorgás marad és találgatás, nomeg persze a lelki vívódás, amitől úgy érzed, nem éled túl... "nélküle" ...