Vannak az ember életében nehéz időszakok. Amik gyengévé teszik. És amiket nehéz leküzdeni... nagyon nehéz.
Ilyenkor kívánja az ember azt, hogy bárcsak a teste lenne beteg csak. Az olyan egyszerű folyamat. Megfázol, beszedsz egy pár bogyót, pár nap múlva meg megint a régi vagy. De mikor más jellegű probléma jön, akkor perpillanat azt sem tudod, hogyan kezeld és mivel.
Ilyenkor szükséges a higgadtság és a koncentráció. És az empátia. Meg a nem késbe esés. Plussz a család és az őrült barát jelenléte, aki képes felmászni veled arra a bizonyos "magaslati helyre" is, mégha azután nedves törlőkendővel is viszi le a lázát. :) :)

Szó mi szó, azt tapasztaltam, hogy tényleg erős vagyok. És az ember elkeseredésében tényleg hatnak olyan dolgok, amikhez azelőtt szkeptikusan állt hozzá.

Csak lábaljak ki teljesen. Ne maradjon nyoma és legyen minden a régi. Persze azért az extrák jöhetnek. ;)

Észrevettem, hogy az ember annyira tud összpontosítani egy adott dologra, hogy emiatt bármit képes kizárni. Nálam ez tudatosan működik. Tisztában vagyok azzal, hogy  mi köt le és hogy mi az aminek le kéne kötnie.
Hogy hogyan kezelem ezt? Találok valami harmadikat, amihez nem kell nagy erőfeszítés. Ez általában a filmek.

Aztán a tegnap is pont ugyanez volt. Csak a bökkenő ott lett, hogy igencsak tanulságosnak bizonyult az a film, ami kissé erős túlzással de bűntudatot ébresztett bennem, mert olyan keveset élek, ahhoz képest, hogy olyan sok dolog van, amit szeretek.

Elvileg tanulnom kéne ebből, aztán mégis ma elővettem egy harmadik filmet, amit szinte végig untam.
Tehát már sötét is van.
Már látom előre a hetemet, és bárcsak ne lenne úgy.

Az ember arra született, hogy átéljen dolgokat. Azokból pedig tapasztaljon ...
Olyan nehéz szavakba önteni egy élményt... egy embert... egy napot, vagy kettőt, hármat. Mindegy.
Lényeg a lényeg, szerintem mindenből kell tapasztalnunk. Legyen az pozitív vagy negatív élmény. Mindig van valami apró átfordulat, amiből ki kell vennünk a tanulságos részt. Hogy miért? Hogy megérjünk, felnőjjünk, vagy csak spontán megtanuljunk  viszonyulni emberhez, emberekhez.
Velem kapcsolatban az a legnagyobb probléma, hogy túlságosan hamar képes vagyok megkedvelni bárkit is.    Aztán csak tiporgok.... van, hogy hónapokat, mert annyira ragaszkodom az általam felállított érzésvilághoz. Ragaszkodom... fenéket. Az élményem késztet arra, hogy ragaszkodjak. Szóval már rég meg kellett volna tapasztalnom, hogy ne dőljek be ezeknek az érzéseknek ... de mégis ... van bennem valami, ami erősebb a tudatosságnál ....
Viszont azt megtanultam, ebből is, hogy nehéz az érzéseket háttérbe szorítani. Bármennyire is akarjuk és bármennyire is tudatosan álljunk hozzá egy adott dologhoz.

Mindenki életében elérkezik egy olyan időszak amikor célokat tűz ki maga elé. Feladatokat, amiket ha elvégez, reméli, hogy jobb lesz többek közt a közérzete is. Talán a kedve is megjön azokhoz a dolgokhoz, amik régebb az életcélja voltak.
Én is most ezt tettem.
Ezután osztályozunk. Mindig a legkönnyebbel kezdjük, aztán haladunk befelé. A legnehezebbet hagyjuk utoljára, amit végül lehet csak spontán kimagyarázunk, hogy áá, hagyjuk. Én is efelé hajlok, de próbálom leküzdeni.

Érdekes amikor nem várt fordulatok jelentkeznek. Egyik nap még értelmetlenül negatív érzelemhullámos, általad vonzott torz karikatúrás állapotban gubbasztassz, rá egy napra pedig már táncolnál, annyira váratlanul generálódik pozitívvá az amúgy relatíve negatív esemény fejleménye.
Ezt most értse ki hogy akarja. ;)

Nekifogtam rajzolni, amivel csak annyit értem el, hogy két rajzom a kukában végezte... hasznos vagyok ... Ezt most ahhoz hasonlítanám, mint mikor valamivel kapcsolatban kifejted a véleményed, aztán csak annyit érsz el, hogy semmit. Olyankor te magad végzed a kukában. És nyomorogsz tovább az azelőtt általad generált konfliktusban.
Már túl sok, hogy minden, mindenki olyan egyszerű. Hogy tudnak élni az emberek úgy, hogy nem gondolkodnak?
Persze mondja ezt az, aki pénteken magatehetetlenül hevert a város különböző részein. (És ezt csak azért bátorkodom leírni, mert tudom, hogy a kutya sem olvassa a blogomat.)

Vigyázz mit kívánsz. Szól a mondás. Ma megtapasztaltam milyen mikor valami a visszájára fordul. Én alapjáraton egy görcsölős, túlparázós személy vagyok, szóval ha drasztikus helyzetekbe kerülök, több mint valószínű, hogy túlreagálom. De... jobb félni mint megijedni... fel vagyok készülve minden várható következményre, bár remélem nem lesz neki.

Vannak dolgok, amiről nem kéne, hogy tudjunk, aztán mégis tudunk. Talán a sors akarja így, talán csak puszta véletlen... de minden megváltozik, ha tisztában vagy azzal, amivel normálisan nem kéne tisztában legyél.
Ilyenkor történik az, hogy röhögsz kínodba azon, amin igazából sírni kéne. Vagy dehogyis, nem érdemes sírni  rajta, mert nem ér annyit. Mondanám úgy, hogy inkább siralmas. Bár az nem tudom mennyire másabb az előző megfogalmazásnál.

Az éjjel három órai, fogmosás utáni sütizést nemigazán ajánlom senkinek, mégis most pont azt csinálom. Hiába, ha az ember általában éjjel járkál hazafele, akkor nem ragad le a szeme csak úgy azonnal. Főleg ha a szabadnapján csak annyi aktivitást végez, hogy felmos... egy régi kedvenc blogolvasóm erre csak annyit mondana, hogy jó nekem, hogy csak ennyi problémám van. És egyet értenék, mert tényleg jó.
Mondjuk az egyik este egyedül hazajövős, útszéli hullát találtam esetet nem kívánom senkinek ... dehát ennyi izgalom kell. Viszont apukámat idézve: be vagyok oltva. (Ez annyit takar, hogy még pár éve megmutatta, hogy hányféleképpen tud meghalni egy ember. No persze nem ő végzett velük, hanem a halál ezer arca. Szóval attól a perctől kezdve, hogy láttam a filmet Ő megnyugodott, hogy engem majd soha nem kell vigyen pszichológushoz, ha szembekerülök a halál valamelyik formájával. ) Jesszusom, de pszichóeffektus ... de micsináljunk, ez a realitás.

Mindig is problémát okozott nekem az a kérdés, hogy hogyan győzzük le a félelmeinket.
Általában csodálkozva néztem, mikor valaki azt mondta: én már nem félek a pókoktól, vagy mástól, vagy akármitől. Mint egy gyerek, aki még elhiszi azt, hogy létezik Alíz csodaországban.
Na jó, ez most kissé  túlzás, de kb ilyen drámai túlreagálásokkal kezelem azokat a dolgokat, amik nekem félelmet okoznak. Aztán csak húzom, nyúzom, csavarom, eldöntöm hogy nem félek, aztán mégis... bonyolult.
De... lényegében nem is ide akartam kilyukadni. Amit legszívesebben leírnék, azt sajnos nem írhatom, mert akkor eltűnne az az illető akinek lennem kell. Vagy nem mert lehet, hogy többen ismernek, mint azt én hinném.
Talán azt a könyvet, ami számomra nyitva van, más is olvassa. Ez olyan mint mikor azt hiszed, hogy valamit te irányítasz, aztán pofára esel mert rájössz, hogy még a lehető legminimálisabb pontig sincs a kezedben.
Nos, azt hiszem rájöttem, a határozottság nem  tartozik az erényeim közé. Ez a bejegyzés is bizonyítja. Folyton mellé beszélek ... kit érdekelnek perpillanat a félelmek? Engem hidegen hagy ... csak fogorvoshoz kell mennem, és attól félek, de ez eltörpül. Ami a lényeg az az, hogy azt hittem valami olyannak lettem része, ami nekem nem számít. Aztán ez a visszájára fordult. A fagyi visszanyalt, hogy ne mondjak csúnyát.