szívesség = kihasznál ->  Bizalomcsökkenés, nem csak az arra irányuló személyre, hanem úgy az egész szociális társadalomra, amiben egyébként azelőtt sem volt bizalmad.
Aztán (bár nem akarok nagyképű lenni, de úgyis ez a bejegyzés megköveteli annak érdekében, hogy kifejezzem magam) ott állsz a kezedben a fentebb említett  ténnyel, amit egyébként még követ jó sok kihasználás, de te nem tudod azt mondani, hogy nem, mert túlságosan lelkiismeretes vagy. Vagy inkább gyáva, hogy elküld arra a bizonyos melegebb éghajlatra, arra a szigetecskére, ami bár nem létezik, és nem azért mert nem lehetne ilyen sziget, hanem mert még senkit sem száműztek élősködő mivolta miatt ilyen helyre.
Miután mindez megtörtént, még neked kell végig hallgatnod tőle azt, hogy mennyire idióta és őt idézve "balfasz" vagy.
De még mindig nem jutottál el arra a szintre, hogy a most már képzeletedben kialakult szigetecskén landoljon.
Miért?
Mert nem vagy biztos abba, hogy kihasznál.
Naív vagy és kihasználható.

Néha furcsa élethelyzetekbe kerülünk, amik kizárják a külvilágot.
Aztán olyan mintha szédülnél. Szembesülsz azzal, hogy mit zártál ki tegyük fel egy adott nap. Végül pedig realizálod, hogy mennyi mindent fel kell adnod, csak azért mert ki kell zárnod a külvilágot. Szörnyű paradoxon.
Most pedig ott jön az a bizonyos feltételezés, ami azt taglalja, hogy ugyebár semmire sem vagyunk kötelezve.
Én olykor úgy érzem, hogy mégis, mivel valahogy túl kell élnünk a napokat. Ez viszont csak úgy működik ha bevállalunk olyan dolgokat amik nem éppen a szívünk csücske, viszont szükségünk van rá. Teszem fel, életszínvonal növelése céljából, vagy csak spontán, hogy hasznosan legyünk.
Tehát... és végül a végső következtetésem: vagy alkalmazkodunk, vagy fejbe vágjuk magunkat egy baltával.

Mindig, mindenki elvár valamit az új évtől. Csak talán nem valljuk be. Vagy de, legtöbbször talán mégis.
Az egésznek a lényege, hogy mindig várjuk, hogy jobb legyen. Egy ideig olyan különleges minden, hogy új év és miegymás... aztán már nem is tudod megkülönböztetni. Mindig várunk, aztán mindig ugyanaz lesz, de sohasem tanulunk.
Ez picit olyan, minthogy a feltételezett Sátán tudja, hogy neki apokalipsziskor úgyis annyi, és mégis csinálja ugyanazt ... miért nem adja fel?
Mi emberek, miért nem adjuk fel?
Mi reménykedünk... ő? ... ő is?
Remény... hmm... pont mint az emberi kapcsolatok. Vannak emberek akik iránt nem tudsz bizalmat érezni. Ez pedig azt jelenti, hogy  nem való az életedbe. Vagy nem tudom, mindenesetre furcsa dolgok ezek. Valamiért ragaszkodunk azokhoz az emberekhez is. Sosem bírtam az emberi kapcsolatokat. Egyszerűbb lenne minden ha nem lennének.

Van mikor már annyira fáj valami, hogy tudod: el kell engedned.
Magad miatt ... mert csak érlelődsz egy olyan szituációban, amiben csak te veszel részt, holott a másik sokkal jobban kéne szenvedjen.
Nehéz... de nincs mit tenni.
Elérsz egy olyan pontra, hogy már attól fáj az egész, hogy ennyire hidegen hagyja, és te még mindig csak ugyanazt és ugyanazt éled meg magadban.
Tehát a második fele ....hogy legyek egészen konkrét.

Mi rosszabb a paranoiánál? Szerintem semmi.
Vagy mégis talán az, mikor már tudod, hogy túlzottan paranoiás vagy és mégsem tudod leküzdeni.
Vagy tényleg van okod erre?
Az a rossz, hogy az embertársak sosem őszinték. Vagy legalábbis a többsége nem. És talán ez idézi elő, mivel lehet ha őszinték lennénk, ez nem alakult volna ki.
És ismét (vagy még mindig) az emberiség a ludas (nem csak ezért). Hiszen minden olyan egyszerű lenne ha őszinték lennénk egymással, még ha a másiknak ez fáj is.
Persze akkor ott jön az az irónikus dolog (tudományban visszacsatolás), hogyha mindannyian őszinték lennénk, nem lenne önbizalom az emberekben.... semmi sem jó, sehogy sem.
Ezt a konklúziót már levontam itt párszor... (és még néhány ezerszer lefogom.)
De tényleg így van...
Ha az ember ha picit is gondolkodik, rájön, hogy minden olyan tökéletlen, értelmetlen. Ezért van az, hogy meg vagyunk áldva ezzel az öngyilkosságos maszlaggal.
Ha jobban beletekintünk rengeteg gondolkodó lett öngyilkos. És talán azért mert annyira belefáradt a fentebbi konklúzióba és élet értelmetlenségébe, hogy már azt látta: nincs visszaút.

Talán erre az a mentsvár, hogy minden energiánkat abba fektetjük ami igazán kikapcsol, lefoglal, megnevettet, közben nem törődvén az esetleges paranoia veszélyeivel.

Ez most értelmetlen, de úgyebár mint említett volt régebb is az ember magából indul ki. A környezetéből, tapasztalataiból ....

Az öngyilkosságos része pedig csak példa volt.

Mi nők rettentően függünk a férfiaktól, még akkor is ha ezt nem valljuk be. Aztán elérkezik egy olyan pont, amikor már annyival is megelégszünk, ha csak ott van mellettünk egy ellenkező nemű. Nem kell úgy semmi, csak annyi, hogy rád nézzen, feléd hajoljon, kimondja a neved, vagy kérdezzen valamit. Ez valamennyi elégedéssel tölt el és jól esik egy nő lelkének.
Érdekes dolog ez, és egyáltalán nem értem, mert egy nő ha logikusan gondolkozunk nem erre vágyik ...
Vagy néha csak spontán megelégszik. Szerintem ez már szomorú dolog, mert az azt jelenti, hogy az illető viszonylag magányos. És már bármivel beéri, csak legyen valami.

Az előbb eszembe jutott az a szó, hogy "szörnyű". Annyi mindent magába foglal. Annyi emléket és érzést hordoz, hogy hosszú elmondani. Mégis ez a piciny szó összefoglal.

Mint következtetni lehet nem épp pozitív tényezőre utal. Inkább valami olyasmire amitől menekülsz. Kilépsz a szobádból és  magad után hagyod, odabent, ami sajnos ott marad és mikor visszatérsz az ugyanazzal a lendülettel, ahogy becsukod magad mögött az ajtót, visszatalál hozzád.

Nem lezárod csak elnyomod. Találsz dolgokat, amik elterelnek róla, de nem szüntetik meg.

Idő kell, hogy megszűnjenek. Vagy csak álltatja magát az ember ezzel az időhistóriával? 

Aztán ott vannak az emlékek, képek, írások, amik ... nem is tudom ... tűz által kéne veszniük ... hamár képtelen vagy félvállról könnyűnek venni. De lehet egyáltalán az érzéseket könnyűnek venni? Nekem sosem sikerült. Valami mindig elnyomott valamit. Valami intenzív, talán valami újabb negatív... vagy pozitívnak induló később negatívvá váló baromság.

Hülyeség olyasmivel foglalkozni, ami meg sem érdemli, de ugyebár köztudott, hogy az ember mennyire intenzíven képes olyasmivel törődni, amivel nem kéne. Ami annyit sem érdemel, hogy meglásd a szituáció által generált pozitivitásokat. De fenéket, mikor ért meg az ember olyat, hogy intenzívebben élje meg a pozitívat, mint a negatívat?

Fenébe, hogy hiányzol te idióta...

Érdekes végigélni azt a folyamatot miközben valaki levegőnek sem néz. Pedig elmondások alapján fontosnak voltál titulálva, általa, és nem csak spontán erőltetésből fakadó, ember által reménygenerált illúzió a dolog.

Egy idő után(mikor már realizáltad, hogy ez tényleg nem keres a számodra már-már katartikus döntésed után) csak nézel mint egy marha, hogy ez tényleg ilyen könnyen elfogadja, ahogy kilépsz az életéből?
Mondjuk... Erős túlzás, hogy elfogadja.... hogy őszinte és színvonaltalan legyek: leszarja.
Te meg gyötrődsz szépen a tudatosulás határain, amiket végül ilyen reményvesztett állapotok uralnak, ki tudja meddig.
Végül jönnek azok a gyönyörű miértek, amikre nincs válasz, és inkább csak menekülsz a gondolattól, hogy gondolj rá....
De sajnos nem lehet menekülni, mert bár odanyögtél neki egy erőltetett véget, a pontot az ő magyarázata tette volna az i-re.

Szóval most vagy erős leszel és eltemeted magadban a hiánya okozta fájdalmat, remélve, hogy kis idő és nem fog már fájni a fentebbi eszmefuttatás, vagy elküldöd neki ezt a bejegyzést, remélve, hogy végre legalább kimondja, hogy "nem érdekelsz".

Ez már az egó-tól füg. És ha elküldöd neki, akkor az azt jelenti, hogy nagyon fontos személyt vesztettél el.... ha nem, akkor büszke vagyok rád.... mert a becsületeden nem esett csorba.