Új vágányra lépett az életem ... apró dolgok kreálták ezt. Emberek, helyszínek, élmények és stb.
Pozitív egy kis negativitással fűszerezve. De az mindig van, ha nem más, de az emberi elme mindig odaköpi eléd.
Néha olyan dolgokért aggódunk, amikért nem kéne. Persze reális, ha az elmédet vesszük alapul, de ugyanakkor mégsem. Ezt akkor is nehéz kezelni ha tudatosan állsz hozzá. Az ember nem lenne ember a negativitásai nélkül.
Hmm... szeretnék olyan lenni mint egy általam ismert ember, aki nem törődik a negatívumokkal. Ha ahhoz van kedve, felhívja a szomszéd cukrászdát, hogy megkérdezze nyitva van-e, mivel ő akkor perpillanat valamilyen süteményt akar enni. Ez már spontaneitás, igen, de mivel kevés benne a negatív életszemlélet, ezért így áll hozzá.
Most erre edzek úgymond. Legalább feleannyira legyek aggodalmaskodó, mint amilyen most vagyok.
Úgy érzem ez sikerül is valamennyire. Mégpedig úgy ha elnyomom a reményt.
Sodródni kell az árral, hiszen azért van az ár.

Azt is tudom most már, hogyha valami nem megy, akkor azt tényleg nem kell erőltetni. Más szóval nem futsz azután a szekér után, ami úgysem vesz fel. Ezeket a mondásokat mindenki ismeri, mégis kevesen értik. Pedig ha odafigyelnénk, máris csomó negatívat megspórolnánk magunkban.

A hét filmje

Nem szoktam filmkritikát írni, meghagyom ezt a profi blogolóknak, de ez úgy érzem említésre méltó.
Már rég kinőttem a tini filmekből, mégis valami rávitt, hogy megnézzem ezt a filmet. Azt hiszem az érdekes karakterek, elsősorban. (Meg na, bevallom ... néha nosztalgiázik az ember. Úgymond vissza akartam röppenni a sulis időszakba.)
 Mivel engem nem ért soha olyan szintű drasztikus terror az iskolában, mint amit a film bemutat, nem tudtam átérezni a film hangulatát. Mégis, ahogy haladtunk a cselekménnyel egyre jobban és jobban elfelejtettem, hogy miért ülök a képernyő előtt és miért nézem a filmet.
Talán úgy gondolom akkor jó egy film, ha nem gondolkozol a nézése közben. Nos, ezzel az ominózus filmmel épp ez történt. Úgy a negyede fele tudtam, hogy itt lesz valami csattanó.
Tipikus témát képzeltem el. Ugyebár két srác, (... két jóképű srác, helyesbítsünk), kirekesztve a társadalom által, fura vonzalom van közöttük, az egyik feladja a másikért úgymond az egész addigi életét, csak azért, hogy megvédje. Bla-bla-bla. Szinte már a film elején úgy tűnt, hogy na... ezek buzik. (Btw: számomra sem ez, sem az ellentéte nem derült ki.)
Vártam már, hogy mikor bontakozik ki a fentebb említett sejtésem, de a reális cselekménye szinte földbe taposta a fantáziámat. Háromezerszer ütősebb volt, mint azt én gondoltam.
Nem akarok itt spoilerezni, mert úgy gondolom ez a film több annál, minthogy lelőjem a "poént", de miután végig néztem életemben először egy film végén lévő teljes stáblistát, meg szerepelőket és miegymást, ami oda volt írva (ugyebár a sokktól csak bambulni tudtam valami negyedóráig a monitorra, meg azután a fürdőben is valami tíz percet), rájöttem, hogy szerencsés tinédzser voltam.
Aki ismer most az gondolja, hogy valami véres, kaszabolós filmet ajánlok itt .... de cseppet sem az, nem kell megijedni. :)

Jó filmezést :)
https://www.youtube.com/watch?v=sUeSQY55o5Y

Amikor valaki párkapcsolatba lép valakivel, mindig az az első reakcióm, hogy: na... ezentúl ehhez sem lehet hozzászólni. Legtöbbször úgy vélem be is igazolódik ez a "félelmem".
Azért írtam idézőjelbe, mert ezt szokás mondani. Amolyan sablonos mondat.
Viszont ez mégsem igazán félelem, mert úgy vélem, hogyha valaki hanyagol egy kapcsolat miatt, akkor hagyni kell őt. Annak nem vagy elég fontos, és erre más nem lehet a reakciód, mint az, hogy te is ugyanígy viszonyulsz hozzá.

Szóval, az elmúlt idő során megtanultam, hogy az embereknek azt kell adni, amit kapsz tőlük.

Én azt mondom először áldozz rá valakire mindent, aztán ha látod, hogy ugyanazokat (vagy még többet, vagy személyiségéből fakadóan kevesebbet, de azt önzetlenül) visszakapod, ott tényleg önzetlen szereteten alapul a dolog.
Viszont  ha első, vagy második alkalom után már érzed is, hogy esetleg önző veled szemben, akkor hagyd a fenébe és egy percet se rágódj miatta.... Ez azt jelenti, hogy nem való az életedbe. Nem jelent semmit. (Vagy legalábbis nem kéne jelentenie.)

És most jön az a kérdésem, hogy micsoda a semmi?
Egyszerűbb mint eddig azt hittem. Csak spontán SEMMI. Tehát az az ember is egy semmi. Nem fogod megérteni miért önző ha te jó vagy, mert a semmit nem lehet megmagyarázni.

-

Bár azt mondják, hogy (röviden, és szépen összefoglalva, nomeg persze általánosítva, és ezzel az egész társadalomra rázúdítva): kihasználnak ha jó vagy az emberekkel.  Én úgy gondolom ez nem feltétlen van így. A kihasználás csak egy tapasztalat. Az önzőség megtapasztalása.

Viszont azt kihangsúlyoznám, hogy szerintem bizonyos mértékig kihasználhatónak kell lenni. Ez amolyan fegyver a kezünkben. Ezért tudatosan kell kihasználhatónak lennünk.

Igen, igazságtalanság, tisztában vagyok vele ... de aki igazán erős, annak ez nem fájdalom és csalódás, csupán egy pipa a listán, hogy nincs szükséged rá, sem neki rád.

Már rég nem írtam ...
Picit eltelt az idő. Nem is tudom mivel. Nem nagyon van inspiráció ... olyan időszak jött, hogy így bizonyos dolgokra tudok csak fókuszálni. Azok meg nem épp ilyen eget rengető dolgok. Már a kedvenc könyvem sem tudom ugyanúgy olvasni mint régen.
Régebb említettem Albert Camus: Pestis könyvét. Na azt asszem passzolom. Már valami jó pár éve szenvedünk egymással. Szóval ma határozottan kijelentem, hogy szerintem soha nem fogom kiolvasni. Vagy max majd öreg óráimban. Csak akkor lehet megint lesz más tennivalóm.
A Robinson Crusoe-t még húzom egy ideig ...
Most jön itt a nagy kérdőjel, hogy miért olvasom ha nem vagyok képes a végére érni?
Jó kis kérdés ez ...
...de azt hiszem azért, mert szükségem van arra a világra. Mikor pedig ez a szükség ilyen hatalmasra nő, akkor ígyis úgyis előveszem ...

szívesség = kihasznál ->  Bizalomcsökkenés, nem csak az arra irányuló személyre, hanem úgy az egész szociális társadalomra, amiben egyébként azelőtt sem volt bizalmad.
Aztán (bár nem akarok nagyképű lenni, de úgyis ez a bejegyzés megköveteli annak érdekében, hogy kifejezzem magam) ott állsz a kezedben a fentebb említett  ténnyel, amit egyébként még követ jó sok kihasználás, de te nem tudod azt mondani, hogy nem, mert túlságosan lelkiismeretes vagy. Vagy inkább gyáva, hogy elküld arra a bizonyos melegebb éghajlatra, arra a szigetecskére, ami bár nem létezik, és nem azért mert nem lehetne ilyen sziget, hanem mert még senkit sem száműztek élősködő mivolta miatt ilyen helyre.
Miután mindez megtörtént, még neked kell végig hallgatnod tőle azt, hogy mennyire idióta és őt idézve "balfasz" vagy.
De még mindig nem jutottál el arra a szintre, hogy a most már képzeletedben kialakult szigetecskén landoljon.
Miért?
Mert nem vagy biztos abba, hogy kihasznál.
Naív vagy és kihasználható.

Néha furcsa élethelyzetekbe kerülünk, amik kizárják a külvilágot.
Aztán olyan mintha szédülnél. Szembesülsz azzal, hogy mit zártál ki tegyük fel egy adott nap. Végül pedig realizálod, hogy mennyi mindent fel kell adnod, csak azért mert ki kell zárnod a külvilágot. Szörnyű paradoxon.
Most pedig ott jön az a bizonyos feltételezés, ami azt taglalja, hogy ugyebár semmire sem vagyunk kötelezve.
Én olykor úgy érzem, hogy mégis, mivel valahogy túl kell élnünk a napokat. Ez viszont csak úgy működik ha bevállalunk olyan dolgokat amik nem éppen a szívünk csücske, viszont szükségünk van rá. Teszem fel, életszínvonal növelése céljából, vagy csak spontán, hogy hasznosan legyünk.
Tehát... és végül a végső következtetésem: vagy alkalmazkodunk, vagy fejbe vágjuk magunkat egy baltával.

Mindig, mindenki elvár valamit az új évtől. Csak talán nem valljuk be. Vagy de, legtöbbször talán mégis.
Az egésznek a lényege, hogy mindig várjuk, hogy jobb legyen. Egy ideig olyan különleges minden, hogy új év és miegymás... aztán már nem is tudod megkülönböztetni. Mindig várunk, aztán mindig ugyanaz lesz, de sohasem tanulunk.
Ez picit olyan, minthogy a feltételezett Sátán tudja, hogy neki apokalipsziskor úgyis annyi, és mégis csinálja ugyanazt ... miért nem adja fel?
Mi emberek, miért nem adjuk fel?
Mi reménykedünk... ő? ... ő is?
Remény... hmm... pont mint az emberi kapcsolatok. Vannak emberek akik iránt nem tudsz bizalmat érezni. Ez pedig azt jelenti, hogy  nem való az életedbe. Vagy nem tudom, mindenesetre furcsa dolgok ezek. Valamiért ragaszkodunk azokhoz az emberekhez is. Sosem bírtam az emberi kapcsolatokat. Egyszerűbb lenne minden ha nem lennének.

Van mikor már annyira fáj valami, hogy tudod: el kell engedned.
Magad miatt ... mert csak érlelődsz egy olyan szituációban, amiben csak te veszel részt, holott a másik sokkal jobban kéne szenvedjen.
Nehéz... de nincs mit tenni.
Elérsz egy olyan pontra, hogy már attól fáj az egész, hogy ennyire hidegen hagyja, és te még mindig csak ugyanazt és ugyanazt éled meg magadban.
Tehát a második fele ....hogy legyek egészen konkrét.